Alkotásai közül a köztéri szobrok mellett sok száz kisebb-nagyobb fába faragott kép, portrék, életképek, nagyméretű történelmi pannók jelzik kiapadhatatlan fantáziáját, különleges tehetségét, páratlan szorgalmát. Egy esztendeje, 89. születésnapja alkalmából a Magyar Kultúra Napjához igazítva nyílt meg a VOKE József Attila Művelődési Központ Magyarság Galériájában életmű tárlata. Ott bemutatott művei alkotói életútjának legjavát tartalmazták.

Dér Győző felesége és Kollár Albin társaságában, aki a város jeles alkotóját méltatta az Életmű tárlat tavalyi megnyitóján

    De ki is ez a mindenkivel barátságos, közvetlen, jó humorú, életbölcsességekkel bőven rendelkező ember? Az egykori MÁV Kórházban született, szülei ott dolgoztak és egy kis szobában laktak, bátyja is itt született. Hamarosan elköltöztek a Váci útra, a Lehel piac közelébe. A gyermek Győző itt nőtt fel, életre nevelő évek voltak ezek, előfordultak viták, verekedések, kibékülések. Édesanyja nevelte a két fiát, apjuk reggeltől estig dolgozott s a siheder korú gyermekeit is idejekorán munkára fogta. Szigorú, de jó ember volt, emlékezik rá Győző bácsi. Akkoriban a Baross térre mentek a mesteremberek munkásokat keresni, ott volt az „embervásár”. A fiatal Győző itt került kőművesekhez, megismerte a házépítés csínját-bínját. Ennek nagy hasznát vette, amikor – immár 1959-ben feleségével Dunakeszire költözésük után – házépítésbe fogtak. Jórészt saját erőből, némi szakmunkás segédlettel építették fel jelenlegi házukat. Faragó tudományának már itt is hasznát vette, a Gyöngyösről hozott két teherautónyi termálkövet ő faragta ki a ház alapjának.

    Sorkatonaként a Marcaliban állomásozó repülőalakulat gépjárműgarázsába került, itt kitanulta az autószerelést, amely aztán a szakmája is lett. Fiatal éveiben fontos szerepet játszott a sport. A Munkás Testedző Egyesületben (MTE) birkózott, könnyűsúlyban többszörös magyar bajnok volt. Érdekesség, hogy utolsó versenyére éppen Dunakeszin került sor.

    Feleségével, a kolozsvári születésű Kállay Nagy Irmával 1954-ben ismerkedett meg, két év múlva összeházasodtak. Az idők folyamán két leánygyermekük született. Győző 1960-ban a már akkor is hírnevet szerzett Sasad Termelőszövetkezethez ment dolgozni, mint autószerelő. Akkor még három traktor volt, ám a cég rohamosan fejlődött, és mint, a nyolcvan járművel rendelkező gépműhely vezetője ment nyugdíjba 1990-ben. Bekapcsolódott a város közéletébe, 1994-98 között önkormányzati képviselő is volt.

    Mikor kezdődött el művészi fafaragó szenvedélye? Már gyermekkorában készített kisebb bábukat, az egyik még ma is megvan. A katonaságnál „szakmányban” faragott figurákat katonatársainak vagy éppen a tiszteknek. A későbbi években is, ha ideje engedte, kézbe vette a rezet, fát, hogy abból portré, vagy kisebb életjelenet legyen. Érdekelte a történelem. Az első, és mindmáig egyik jelentős alkotását, a nagyméretű rézből alkotott Busójárást 1971-ben készítette. Későbbi munkái közül kiemelkedik a Nándorfehérvári diadal megörökítése. 2005-ben Skripeczky István hívta fel a figyelmét a városban akkor működő két hetes fafaragó táborra.  Nagyon megkedvelte ezt az anyagot, alkotó munkája új lendületet vett. S az eredmény? A város 750. évfordulójára nyolc hónap alatt elkészítette a több mint öt méter magas, a település történetét bemutató oszlopot, a tetején rézből a Szent Mihály Arkangyallal. A munkához várostörténeti tanácsokat Szakáll Lászlóné Lujzi nénitől kapott. Tíz év után, a tér újjáépítése kapcsán a művet eltávolították, sajnos a réz eltűnt róla, s ami megmaradt, otthon őrzi.

A zeneiskola 35. évfordulóján az intézménynek ajándékozta az éppen akkor Bartók Béla emlékére elkészült Cantata Profana fafaragást, amin sajnos már nagyon meglátszik az idő múlása. A Fő úton, a régi temetőnél áll egy kopjafa és a millecentenáriumi emlékmű. A tetején lévő Turulmadár kiterjesztett szárnyát kétszer is letörték. Másodjára levette a megcsonkított madarat.       

      A külföldön lévő szobrai közül különösen büszke az USA-ban, egy templomban meglévő réz Szent Mihály Arkangyalra. Munkásságát 2005-ben az Önkormányzat „Dunakeszi Városért” arany fokozatú kitüntetéssel ismerte el.

    S most idézzük őt: „Nem elismerésekért faragok. Az életem során nagyon sokat adott, hogy azt tehettem, amit a legjobban szeretek. Ha ránézek egy alkotásomra, erősíti bennem az életkedvet, de egyúttal ösztönöz, hogy készítsem az újabb művet. Soha nem vagyok türelmetlen, de folyamatosan ösztönöz a tenni akarás… „

    Még valami. Amikor 1957. szeptember 14-én összeházasodtak, elhatározták, hogy lesz egy fényképalbum, melybe minden házassági évfordulójukon elhelyeznek egy akkor készült fényképet. Az eddigi utolsó fotó dátuma: 2019. szeptember 14. Vajon mi adhat boldogságot, hitet, az alkotó munkához erőt és lendületet, ha nem más, mint az együtt töltött 62 év?