Köszöntötték – többek között – a négy évtizede, 1979-ben San Diegoban vb-aranyat nyert legendákat (Rácz Lajos, Tóth István, Kocsis Ferenc, Kovács István), a 75 éves, a vb- és EB-ezüst-, olimpiai bronzérmes Csatári Józsefet és Életmű-díjat kapó Európa-bajnok, vb-3. Rovnyai Jánost. Fél évszázad-kitüntetésben részesült Neso Sándor, Sarkadi Imre, Kis Kálmán és Fuferenda János, a Magyar Birkózásért-elismerésben pedig Balatoni Mátyás és Szűcs Csaba.

 - A vékonydongájú, kis palóc legény gondolta volna a hatvanas évek elején, hogy hat évtized múlva a magyar birkózósport egyik sikeres sportolójaként, és elismert edzőjeként ünneplik majd. Már pedig ez a csodálatos díj ezt bizonyítja, melyen ez olvasható: Fuferenda János Fél évszázada a birkózó sportban.  Birkózóként és majd a több évtizedes edzői pályád során elért sikerek közül mi jelentette számodra a legnagyobb boldogságot? – kérdeztem a régi jó barátot, a váci Törökhegy gerincén emelkedő otthonukban.

- Számomra ez a díj nagyon nagy elismerés! Soha nem gondoltam rá, hogy ilyen kitüntetéssel ismerik el több évtizedes tevékenységemet. Boldog voltam, amikor átvettem, és azonnal eszembe jutott, hogy honnan indultam, és kik voltak az edzőim, majd később a tanítványaim, akik szakmai tudásukkal, emberségükkel, sportolói teljesítményükkel hozzájárultak az én sikereimhez. Soha nem felejtem el, hogy a dunakeszi 201. számú Szakmunkásképző Intézet szakoktatója, Antal János bácsitól – mint a Vasutas birkózó szakosztály edzője – milyen útravalót kaptunk társaimmal együtt a szűk, 10x10 méteres helyiségben megtartott edzéseken. Faltól falig ért a szőnyeg, tolongtunk, hogy feljussunk rá. Nagyon sokan ott kezdtünk el birkózni. Szétszóródva élünk a világban, de amikor versenyeken találkoztunk, mindig az volt az első kérdés: Hogy van János bácsi? – mondja nosztalgiával a hangjában, és hosszasan mesél az edzések hangulatáról, a kitűnő szakember emberi nagyságáról, a barátokról, akik között sok tehetséges birkózó volt.

- A sportág képviselői és a Dunakeszin élők ma is emlegetik a Tálas Józsi (Cuki), Balogh Ferit (Tutaj), akiről – nem túlzás - Polyák Imre mondta, ha birkózott vele, már rettegett, mert olyan kemény volt. Ott volt Száraz Karcsi (Tarzan), Sinka Dénes, a Kovács- és a Fenyvesi-testvérek, Fodor Imre, aki magyar bajnok, Dóka Józsi, ő is palóc, mint én. Nagyszerű közösségben nőttem fel, s annyi mindent kaptam ettől a sporttól, amit szeretettel csináltam – mondja csillogó tekintettel, miközben a helyiségekben sorakozó kupák, serlegek, emléklapok, relikviák sokaságához fűződő sztorikat, történeteket meséli.

Színesen, és a kitüntetés boldogságától meghatódva idézi fel az 1962-ben induló sportolói pályafutását. Három évig az 59 kg-os súlycsoportban birkózott, 18 évesen vonult be katonának, ám tehetségének köszönhetően közel a szülői házhoz, a Váci Dózsában sportolhatott.

– Felfigyelt rám Óvári Sándor, aki leigazolt a váci egyesületbe, itt nyertem Vidék-, és keret bajnokságot. A hadsereg bajnokság után elvitt a Honvéd Székesfehérvárra, a Szondi SE-be. Ott birkóztam tovább. Amikor leszereltem -, mert volt egy ilyen igazolási szabályzat - vissza kellett mennem ahhoz az egyesülethez, ahonnan bevonultam. Ott keresett meg a BVSC, hiszen a vasútnál tanultam, a szakmám járműszerelő lakatos, a Dunakeszi Járműjavítóban dolgoztam.

Fuferenda János remekül érezte magát a fővárosi klubban, melyben fiatal korosztályának kiválóságai és barátai birkóztak, akik rengeteget tanulhattak a kitűnő edzőktől, a magyar és a nemzetközi élvonalban is remekül teljesítő felnőttektől, az idősebbektől.

A nemzetközi túrákon, versenyeken készült fotók és az emlékeim között válogatva jegyzem meg Jánosnak, akit szinte mindenki Fufiként ismer: - Nagyon sikeres és jó nevű birkózók voltak a BVSC-ben…

- Ma is jóérzéssel gondolok vissza, hogy olyan nagyszerű emberekkel, kiváló birkózókkal sportolhattam együtt, mint Steer Anti, aki világversenyeken négyszer állt a dobogón, az Eb-bronzérmes Laták Attila, Turba Laci, Darabán doktorék, Mensch doktorék. Steer Antal és Gaál Károly vezérletével jöttek a sikerek, köztük három csapatbajnoki elsőség (1970, 1979, 1980), az utóbbi két bajnoki aranyérmet Székely Pál vezetőedző irányításával nyerte a BVSC.

- Ki volt számodra a legnagyobb edző, kitől kaptad a legtöbbet? Birkózóként mi volt az erényed?

- Nagyon sokat kaptam a Mensch Frici bácsitól. Ő volt az, aki „elcsábított” Dunakesziről. Megbeszélte Antal Jánossal, és a sportkör elnökével, hogy adjanak ki az Újpestnek. Akkor nyertem serdülő magyar bajnokságot, ott meglátott és szorgalmazta az átigazolásomat. Ki is adtak, jól birkóztam, ifi válogatott voltam. Polyák Imre utána nyert olimpiát Tokióban, akivel sokat edzettem együtt, tőle tanultam meg a Nelson féle karfelszedést. Frici bácsitól pedig tízféle csípődobás fortélyait sajátítottam el.

Újabb elfakult fotók kerülnek elő, melyek a külföldi túrákon, versenyeken készültek. Fufi szinte újra átélve mesél a régmúlt idők nagy küzdelmeiről, a versenyzés és az utazás nagyszerű élményeiről, melyet a sportnak köszönhet.

- Nyertem magyar bajnokságot, beutaztam fél Európát, északtól délig, eljutottam Afrika partjáig. Felsorolni sem tudom az országok nevét, ahol birkóztam. Volt olyan, hogy egy hónapig „túráztunk”, ami akkoriban különösen nagy érték volt, hiszen az emberek ritkán mehettek külföldre, főleg nyugatra… Három évenként utazhattak nyugatra és kaptak 150 dollárt. Mi évente három-négy nyugat-európai versenyen voltunk, a szocialista országokról nem is beszélve. A MÁV-nak jó nemzetközi kapcsolatai voltak, számos vasutas versenyt rendeztek, melyek közül az egyik legnagyobb élményt a Szicíliában rendezett nemzetközi torna jelentette, hiszen a birkózók mellett más sportágak képviselői is részt vettek. Szép volt a birkózó pályafutásom – mondja nagyot sóhajtva.

- Versenyzőként ki volt a példaképed?

- Polyák Imre. Sokat birkóztam vele. Később még az edzőm is volt és mindig mondta nekem: „Fufi, az olimpiai bajnokokból nem lesznek jó edzők. Mindig az lesz a jó edző, akiben sportolóként benne maradt valami, mert ő még akar bizonyítani. Polyák Imre is sokkal sikeresebb sportoló volt, mint edző.

- A kérdés megkerülhetetlen, te milyen edző voltál?  

- Én kisgyerekekkel, fiatalokkal kezdtem foglalkozni a leszerelés után, amikor még mindig birkóztam. A váci színekben ifiként versenyző Nagy Lajos edzője voltam, amikor a Körcsarnokban rendezett ifjúsági magyar bajnokságon Pintér Pista bácsi, a BVSC edzője azt mondta: - Fufi, de rendes vagy! Eljöttél drukkolni a Gál Karcsinak? Azt válaszoltam: - Pista bácsi! Nekem itt van az egyik tanítványom, Nagy Lajos. De van még vagy három-négy ilyen jó birkózó, velük vagyok. Elmondtam, hogy edzősködöm, emiatt nem járok már minden edzésre a BVSC-be. Előtte egyébként három serdülő bajnokságot nyertünk a Váci Dózsával. Majd később, egy őszi napon bejelentette, hogy elmegy nyugdíjba, azt szeretné, ha a helyére lépnék. Mondtam, hogy nekem „csak” segédedzői tanfolyamról van papírom. Gondolkodási időt kértem, megígértem, hogy beiratkozom a Testnevelési Főiskolára, estin elvégzem az edzői szakot, hogy minden rendben legyen. Így is történt. Aztán az egyik edzésen megjelent Székely Pali, aki nagyon jó birkózó volt, az 1957-es budapesti világbajnokságon 6. helyen végzett. Tájékoztatott, hogy vezetőedzőként számít a munkámra. A felkérést elvállaltam. Nyolcvanhat éves, ő az egyedüli, aki még él abból a csapatból. Remekül tudtunk együtt dolgozni, nagyszerű ember. Sok, úgynevezett „kulcsos” gyerek járt hozzánk edzésre. Az egyik alkalommal Pali tizenkét gyereket vitt az autójában, az igazoltató rendőr meg akarta büntetni. Mire ő elmondta, hogy birkózó edző, a gyerekeket azért viszi edzésre, hogy rendes emberekké váljanak, ne a rendőrségnek legyen dolga velük, mert… Elengedték. S ezekkel a srácokkal - Forgó Gyuri, Gombos, Erdélyi Gyusziék, Benke Laci – két első helyet nyertünk a Honvéd által első alkalommal meghirdetett 8-10 évesek versenyén. Benne voltak az újságban is, mindenki csodálkozott, hogy a BVSC-nek milyen gyerek csapata van. Ez ment tovább, amikor serdülők lettek, három magyar bajnokságot nyertünk. Nagy dolog volt, mert akkoriban ötvenen-hatvanan voltak egy súlycsoportban.

A fiatalokkal nagyon szeretett foglalkozni Fufi, aki mindig fontosnak tartotta, hogy a sport szeretete mellett hozzájáruljon kiteljesedésükhöz is. Példaként említette, az egyik aradi verseny után a gyerekekkel összeadták a pénzüket, hogy megkoszorúzzák a ’48-49-es magyar szabadságharc hős tábornokainak emlékhelyét. – Okos, tájékozott fiatalok voltak. Farkas Péter – a későbbi olimpiai bajnok – élete első küldi versenyén, Marosvásárhelyen azt mondta: „itt minden magyar, mindenki magyarul beszél, akkor miért mondjuk, hogy Romániában vagyunk.” Petit tizenöt éves koráig edzettem a Ganz-ban, megszűnése után átment az Újpesti Dózsába, ahol Kocsis Feri lett az edzője. Az olimpia mellett nyert két vb-t, és két EB-t is.

- A fényképek hangulata, az eredmények és az, hogy a decemberi díjátadó után Farkas Péter, Székely Pál és még jó páran eljöttek hozzád, az arról árulkodik, hogy sokat adtatok egymásnak.

- Megtelt jó emberekkel a borospincém, jöttek a Ganzosok, a BVSC-sek, a Vasasból és a Spartacusból is. Remek volt a hangulat, „újraéltük” a régi szép sikereket. Egykori tanítványaim telefonáltak Németországból, Svájcból, Írországból, mert a televízióban hallották az elismerésemről szóló hírt.

- Ha összegezni kellene tartalmas életpályádat, sportpályafutásodat, akkor milyen bölcsességet adnál át a fiataloknak. Mi a legfontosabb az életben?

- A kitartás. Ha van kitartásod, akkor van szerencséd is. Polyák Imre szavával élve, aki mindig azt mondta nekem az olimpiáról; „A legfontosabb, hogy vegyél részt rajta. Ha ott vagy, akkor már akármi lehet. Ez mindig bennem volt. Ha valamit el akarsz érni, ott kell lenni és csinálni kell, odafigyelve. A másik, a jó pedagógia. Odafigyelni, mert minden embernek – főleg az egyéni sportban – más a hozzáállása, a reflexe, egyénisége. Edzőként vezettem egy füzetet. Mindig az volt az első kérdésem a birkózómhoz, hogy van-e vidéki származása, kötődése. A vidéki gyerekekben benne van a bizonyítási vágy. Szüleik azért jöttek fel vidékről, mert élni akartak, lakást kaptak, dolgoztak. Nyáron a gyerekek meglátogatták nagyszüleiket, feltöltődve jöttek vissza. Farkas Peti például egyik alkalommal bejelentette, hogy lemegy a nagyapjához Tiszahátra kerékpárral, ami igen hosszú út volt. Féltettem, de megígérte, vigyázz magára, és ott lesz az első edzésen. Betartotta a szavát. S amikor életében először külföldre vittem, Marosvásárhelyre, nem nagyon akarták kiengedni, hogy kicsi. Mondtam: serdülő magyar bajnokságot nyert, azt kell elvinni, aki nyert. Elvittem. Egyedül ő nyert – mondja szakmai büszkeséggel a 75 éves Fuferenda János, aki búcsúzásként a falon elhelyezet Goethe idézettre hívja fel a figyelmem:„Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életében igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán.”