A régi Dunakeszin a Szent Mihály-napi búcsú alkalmával összejöttek a családok innen, a faluból, a környező településekről, és néha még távolabbi vidékekről is. Az ünnepnek – mindvégig meglévő szakrális tartalma mellett – profán indíttatása is erős volt.

A búcsút a Mihály naphoz (szeptember 29.) legközelebb eső szombaton és vasárnap tartották. A szombati nap inkább a gyerekeké volt, mivel a mutatványosok és árusok már ekkor megérkeztek, felállították sátraikat, és működött a kör- és a hajóhinta is a Kistemplom és a (mai) Táncsics Mihály utca találkozásánál lévő téren. A körhintát emberi erővel hajtották, a második világháború előtt a hinta tetején lévő bedeszkázott részben fordult a tengely, amelyből merőlegesen hajtórudak álltak ki. Ezeket fogták meg, és mentek velük körbe-körbe a legények. Mozgásuk sebességének megfelelően ment vagy száguldott a hinta. Amennyiben egy fiatalember tíz körön keresztül tudta hajtani a szerkezetet, egy körre ingyenjegyet kapott a hintára.

Vasárnap délelőtt a családok tagjai (kivétel azok, akik az ebédet készítették) a legjobb ruhájukban a templomba mentek, az ünnepi misére, amelynek fényét a hófehér ruhájukban az oltár körül álló Mária-lányok is emelték. (Mária-lány – vagyis az országos katolikus hitbuzgalmi egyesület, a Mária Kongregáció tagja – a régi, módosabb keszi családból származó, az iskolát már elvégzett, 16. évét betöltött, feddhetetlen előéletű vallásos, paraszti származású hajadon lehetett, férjhez meneteléig, de legfeljebb 20 éves koráig.)

A misét követte a búcsúi ebéd, amelyre minden családban nagy gonddal készültek. A hagyományok szerint húslevesből állt, amelyből a főtt húst kivették, majd ezt tálalták második fogásnak tormával vagy mustárral. Ezután sült húsok következtek, dinsztelt káposztával és körettel. Végül az elmaradhatatlan rétes koronázta meg az étkezést. A délutáni rövid pihenőt követően a legtöbb család felkerekedett, hogy megtekintse a búcsút. Az árusok a templomtól indulva a mai Szent István utca alsó szakaszán állították fel sátraikat.

Búcsúi ajándékot kapott kicsi és nagy. A gyermekek édességet (törökméz, vattacukor, mézeskalács stb.), játékokat (fakard, -puska, talicska, baba, bababútor stb.), a fiúk bugylibicskát kaptak, de népszerűek voltak a különféle zajkeltő eszközök is. (Búcsúban kapott kereplőiket használták a gyerekek a húsvét előtti nagycsütörtökön és nagypénteken, hogy ünnepi misére hívják a falut.)

A fiatalok szerelmi ajándékokat vásároltak (és ajándékoztak), pl. tükrös mézeskalács szívet vagy babát („siflibaba”), emlékpoharat, -bögrét. Nagy népszerűségnek örvendtek a festett fakanalak, amelyeket a fiatalemberek vásároltak, majd a kiválasztott lánynak megpaskolták vele (finoman vagy éppen nem finoman) a hátsó felét. A lány reakciója mutatta, hogy örömmel fogadja-e az ajándékot és az udvarlást. A felnőttek vallásos búcsúfiát (szentkép, szobrok, keresztek stb.) vagy praktikus dolgokat (háztartási eszközök) választottak. A Dunakeszin lakó vagy ide évről-évre visszatérő vándorcigányok is kínálták teknőiket a búcsúban.

A búcsút a 12-13 helyszínen megtartott bálok zárták, amelyre 16 éves kortól szülői kísérettel és felügyelet mellett elmehettek a lányok is. A legnevesebb bált a Kultúrházban, vagyis a Fő úti, ma járásbíróságként működő épületben tartották, amelyre a környező falvakból ide érkezett fiatalokat is várták.