Amikor 2012-ben Dunakeszire kerültem püspök úr szándéka szerint, volt bennem izgalom, több kérdőjel, cseppnyi félelem, hogyan fogom tudni majd ellátni első önálló papi szolgálatomat plébániai kormányzó minősítésben a számomra ismeretlen Duna parti városban. Abban erősen hittem, hogy a Szentlélek hatékonyan működik püspök úron és az ő döntésein keresztül, valamint ugyanezt erősítette bennem papi életem és szolgálatom jelmondata, a Lk 4,18: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek...” Ha püspök úr Dunakeszire küld, akkor ez számomra az Isten akarata. Most pedig, amikor Gödöllőre küld, ebben ugyancsak meg kell találnom Isten akaratát. Egy dolgot nagyon megtanultam eddig keresztény életem folyamán: ami Isten akarata, az a legjobb az ember számára.

A keszi hívek nyitott szívvel fogadtak. Nem voltak elvárásaik és előítéleteik. Ez megkönnyítette számomra az elindulást. Lendülettel vetettem bele magam a pasztorális munkába. Elődöm, megboldogult Kurdics József plébános atya segítségemre tudott lenni nyugdíjas éveiben az egyházközség szolgálatában, amiért én nagyon hálás voltam neki. Hálás vagyok elsősorban a jó Istennek a dunakeszi szolgálat hét szép évéért, az örömökért, a nehézségekért, amik megtanítottak küzdeni és nem feladni, a közösségekért, a csoportokért, a szép liturgiákért, a szentségkiszolgáltatások ünnepeiért, a kirándulásokért, a zarándoklatokért, táborokért, a közös munkákért, munkatársaimért, a hívő közösségért.

A szeretet ajándékáért, amit önzetlenül kaptam, és úgy gondolom, hogy sikerült visszaadni belőle valamit. Hála van a szívemben a munkatársaim, az egyházközségben szolgálatot teljesítők, a város vezetése, a paptestvérek, a lelkésztársak és mindenki felé, akit megismertem, akivel találkoztam, akivel akár csak pár mondatot tudtam váltani.

Köszönök mindent, amivel gazdagabb lehetett a spirituális életem. 2012-ben püspök úr helyezett ide, idén ugyancsak ő küldött máshova – korábbi szolgálati helyemre, ezért nevezem „régi-új” helynek –, 2007-től 2010-ig Gödöllőn éltem meg az első szolgálati éveket. Szent Lukács evangéliumának egy mondata „dolgozik” most bennem. Jézus mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna!” (Lk 12,49) Ez a tűz az Isten szeretetének a tüze, ugyanakkor az evangéliumi élet tüze is, amit nem lehet elrejteni. Feladatomnak tartom a hívekkel közösen: őrizni és továbbadni. Istennek legyen hála minden ajándékáért. Nagy feladatunk van nagy felelősséggel párosulva: őrizni és továbbadni a tüzet! Ebben Isten mindnyájunkra számít!

Dicsértessék a Jézus Krisztus!