Elkezdtük a táncokat, dalokat gyakorolni, és többször átbeszéltük a darab cselekményét, kielemeztük a hangulatát, fontos mondanivalóit.

Az eredeti Broadway-musical, majd a belőle készült film is a vietnámi háború időszakában játszódik, amikor a vidéki Claude New Yorkba kerül, két nappal a bevonulása előtt. Érkezésekor négy hippibe botlik, akik ez alatt a két nap alatt az élet olyan oldalát mutatják meg neki, amilyet a fiú előtte elképzelni sem tudott. Bevezetik a hippik világába, ahol a szabadság, szerelem, testvériség és gátlástalanság uralkodik. De a rengeteg kaland után mégis elérkezik a kegyetlen pillanat, amikor a leendő katonának fel kell ébrednie ebből az álomból.

Ezt a megrázkódtatást pedig mind nézőként, mind színészként nehéz feldolgozni.

Bán Balázs, aki az egyik szereposztásban Claude-ot alakította, mesélt saját tapasztalatairól ezzel kapcsolatban:

- Eleinte hiába gondoltam bele, nem tudtam igazán átérezni. Ténylegesen csak akkor szembesültem vele, amikor már a színpadon álltunk, ahol már teljesen elhittem, hogy ő vagyok, átéltem, éreztem, hogy mi van a lelkében. Szerintem Claude is sokkal erősebben érzi ezt a veszteséget, mint bármiféle hálát azért, hogy ő életben maradhatott. Ez jelenik meg az utolsó jelenetben is, ahol mindenki Bergert keresi.

A szereplők jellemrajzai jól kidolgozottak és egyértelműek. A hippik mind nyíltak és összetartóak, a többiek pedig tőlük elszigetelődve, szűk látókörrel élik szürke hétköznapjaikat.

A hippi főszereplőt játszó Gera Domonkos beszámolt arról, ő hogyan állt hozzá Berger személyiségéhez, mennyire tudott vele azonosulni:

- Az elején ez nehezebben ment, távolabb éreztem magamtól a karaktert. Majd később rájöttem, hogy vannak köztünk hasonlóságok. Berger szeret szerepelni és a középpontban lenni, és mindig kimondja, amit gondol.

A darab gyakorlásának előrehaladtával mindannyian egyre jobban megismerhettük a szereplők valódi személyiségét és közelebb kerültünk a hippi kultúrához. Egyre inkább magunkénak érzetük a végtelen szabadságot, gondtalanságot. Mindenki kialakított magának egy pontos elképzelést és véleményt a hippikről, ezt a darab rendezője, Lengyel István tanár úr meg is osztotta velünk:

- Az én korosztályom különös kapcsolatban volt a hippi kultúrával. Az itthon érzékelhető vélemény róluk egyértelműen elutasító, sőt elrettentő volt. A jórészt titkosan beszűrődő információk pedig igen gyakran rezonáltak a mindig lázadni kész ifjúság ízlésvilágával, vágyaival. Elsősorban a könnyűzene közvetített a vasfüggönyön keresztül. Ma már világos, hogy a hippi kultúra, hippi filozófia olyan kérdéseket feszegetett, amivel sok esetben ma is bajlódik a világ. Olyan folyamatokra mutatott rá, amelyek megoldása ma is égető. Olyan mozgalmakat indított el, amelyek ma is korszerűek. De tagadni nem lehet, nem is érdemes, hogy számos negatív társadalmi vetülete volt, amik szintén a mai napig hatnak. A mi darabunk - kicsit önkényesen - a jó és nagyon szimpatikus oldalát domborította ki a hippizmusnak. Ha a káros és visszatetsző vonásoktól mentes lenne, akkor örömmel vállalnám a hippi létet. De ilyet természetesen egy IGAZI hippi nem mond!

Gera Domonkos is elmondta véleményét erről a kultúráról:

- Nekem nagyon tetszik, meg tudom érteni és különlegesnek tartom. Én egy kíváncsi ember vagyok, ez az életstílus pedig eltér az általánostól, illetve számomra is nagyon fontos az elfogadás és a szeretet.

A Hairben a színes virágok, békejelek, vagy épp a háború elrettentő motívumai mellett kiemelkedő szerepet játszik a zene is. Arany Éva elmesélte, hogyan tudott saját dalával azonosulni:

- A Felszállok az égbe egy véresen komoly, drámaian megrendítő, gyönyörű dal. A filmben ezt egy vietnámi kislány énekli Claude látomásában. Nincsenek szavaim arra, hogy mennyire szívszorító ez a jelenet. Számomra azt jelentette, hogy a lány ezzel a kicsit abszurd szövegű dallal tulajdonképpen könyörög a katonáknak, hogy ne pusztítsák el mindazt, ami számára a világot jelenti. A mi darabunkban nem volt vietnámi kislány, csak lányok hófehér lepelben, akik közül egy a felfegyverzett katonák között járkált, és énekelte ezt a dalt. Ő voltam én. A katonák lelke. Illetve a katonák lelkének a tisztábbik fele. Az a fele, amelyik nem akar sem ölni, sem meghalni, és amelyik pontosan tudja, hogy miről szól a vietnámi gyermekek dala, amely hozzájuk van címezve. Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut.

A Radnóti Diákszínpad Lengyel István tanár úr rendezésében már nem először vitte színpadra a Hairt. A darabot tíz éve jubileumi, ünnepi előadásként játszották, ugyanis abban az évben lett tízéves a Diákszínpad. Idén már 20. szülinapját ünnepli, így esett a választás ismét erre a darabra, a tanár úr pedig elmondta, milyen különbségeket tapasztalt a két Hair megvalósítása között:

- Szembetűnő, hogy mennyit változott azóta a világ. A felkészülés során sokat beszélgettünk a 60-70-es évek történéseiről, a hidegháborús időkről, a vietnami háborúról, az akkori fiatalok életérzéseiről. Nem szabad elfelejteni, hogy ez az időszak a mostani fiataloknak már helyenként száraz történelmi tananyag. A szorosabb kapcsolódás érdekében beillesztettünk a szövegkönyvbe néhány, a hipszterek világához köthető idézetet (Ginsberg, Kerouac, Morrison). Más továbbá az, hogy ebben a darabban a hippi ”tömegek” aktívabban vesznek részt egy-egy konfliktusban, mozgással, koreográfiával támogatják, segítik a főhősöket. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyivel másként értelmezték és játszották a darabot a maiak a tíz évvel ezelőttiekhez képest.

Az előadásokhoz közeledve a próbák száma és időtartama egyre növekedett, de mindenki nyitottabb lett, összekötöttek minket ezek a késő estig tartó, vagy épp hosszú vasárnapi gyakorlások, a közös problémák és a rengeteg emlék.

Aztán elérkezett a premier napja az első közönséggel, első tapsokkal, első könnyekkel. Az előadás, amiért egész évben keményen dolgoztunk. A színpad és környéke megtelt a várt színekkel és fényekkel, élettel. Leírhatatlan érzés járta át a Radnóti auláját, amikor a meghajlás közben végignéztünk a minket ünneplő tömegen.

A további előadásokon a hangulat egyre csak fokozódott, a nézők száma pedig június 5-én, szerdán elérte a csúcspontját, amikor közel 350-en ültek az aulában és az emeleteken. Ekkorra már mi is felszabadultabbak lettünk, a ráadás két előadáson pedig már mindenki csak élvezte a „hippi-lét” végső perceit, mert tudtuk, hogy hamarosan vissza kell térnünk a megszokott kerékvágásba.

Majd eljött az utolsó előadás napja, amikor már tényleg nem reménykedhettünk további plusz bemutatókban. Ott álltunk mindannyian a színpadon, ugyanott, ahol közel kilenc hónapja az első megbeszélésen estünk túl. Néhány könnycseppen keresztül láttam, ahogy a színpad szinte felrobban a hirtelen felszabadult energiától, a közönség első soraiban a nézők állva tapsolnak, s a reflektorokból áradó vakító fénysugarak még utoljára megvilágítják az éneklő, táncoló hippiket, katonákat. Aztán a lámpák egyszer s mindenkorra kialudtak, számunkra pedig véget ért a Vízöntő korszaka.

***

A DUE Médiahálózatának Diákmédia Országos Pályázatán az Év diákújságírója kategóriában 2. lett Vecserka Hanga, a Radnóti Miklós Gimnázium 8. osztályos tanulója.