A dunakesziek ekkor lezarándokoltak a Duna-partra, ahol a barka ágát levágták, és templomukba vitték, szenteltetni. Minden családtagnak adtak egy barkaágat annak érdekében, hogy távol tartsa tőle a betegségeket. A megszentelt ágakat száraz helyre tették, így sokáig megmaradtak.

A húsvét előtti böjtöt a Dunakesziek megtartották, jellemzően szerdán, pénteken és szombaton böjtöltek, ilyenkor nem ettek húst, nem főztek zsírral és naponta csak egyszer étkeztek. Ebben az időszakban a templomi és az otthoni öltözetük is sötét színű volt.

A visszaemlékezések szerint nagycsütörtök éjjelén a temetőben tartották a keresztúti ájtatosságot, majd nagypénteken a kereplő hívta a templomba a híveket. A kereplőket a gyerekek nagyon kedvelték, a búcsúban kapott kis kereplőikkel egész nap zajongtak otthon, vagy – ha a felnőttek már nem bírták – kint a mezőn.

fotó forrása: Révész István Helytörténeti Gyűjtemény, Dunakeszi

Nagypénteken – általában az iparosok – a szertartás részeként elénekelték a passiót és őrizték a Szent Sírt, amelyet az asszonyok díszítettek fel virágokkal. Az őrzésben – amely nagyszombaton is folytatódott és óránként váltották egymást az őrzők – a fiatalok egyesületei is részt vettek (Mária-lányok, leánykör, Szívgárda, cserkészek stb.).

fotó forrása: Wikipédia

A nagyszombat a háziasszonyok napja volt, ilyenkor takarítottak, sütöttek-főztek az ünnepre. Kalács, bejgli és sonka készült, pirosra festették a tojásokat, amelyeket azonban ezen túlmenően nem díszítettek. A férfiak is minden olyan munkát elvégeztek, amelyet csak előre el lehetett. A gyerekek ilyenkor megkapták új ruhájukat, hogy a feltámadási körmeneten már abban vehessenek részt.

Húsvétvasárnap az ünnep jegyében telt: az asszonyok nem főztek, nem takarítottak, a férfiak sem dolgoztak, sőt, az állatokat sem hajtották, mert ezen a napon a pásztorok is elmentek a templomba. A dunakesziek ételeik szentelését is kérték, erre a délelőtti misén szokott sor kerülni. Kedvelt húsvét vasárnapi étel volt a töltött káposzta.

Húsvét hétfőn településünkön is jellemző volt a locsolkodás, még pedig kútvízzel. Állítólag egy, a két világháború között történt baleset miatt (egy lány homloka megsérült a locsoló vödörtől!) ekkortól Dunakeszin is inkább kölnivízzel kezdték el locsolni a lányokat. Íme egy korabeli locsolóvers:

 „Ma van húsvét napja, második hajnala,

helyben szoktak járni, az ifjak tábora.

Kelj fel, kelj fel kislány, arany nyoszolyádból,

pár hímesed vedd ki, arany kis kaskádból.

Ha van pár hímesed, rózsavizem készen,

hajtsd le fejed, hadd öntsem meg szépen.”

A lányok a locsolókat településünkön is megvendégelték: itallal, dohányáruval kínálták, ajándékba a különösen kedves locsolók virágot is kaptak, amit a kabátjuk gomblyukába tűzhettek. Ahogy Dunakeszin mondták: „Udvarlónak szegfűt, vőlegénynek rózsát.” A kisfiúknak piros tojás járt a locsolásért. Húsvéthétfő délutánján a fiatalok játszottak (labdáztak, golyóztak), de ez volt a rokonlátogatások legfőbb időszaka, gyakran pedig táncmulatságot is tartottak.

A húsvét után következő fehérvasárnap zárta a húsvéti ünnepkört. Ekkor a komaasszonyok látogatták meg egymást. (A komaság műrokonság, jellemzően a házaspárok kölcsönösen egymás gyermekeinek keresztszülei.) Emellett ez a nap volt Dunakeszin a lányok közötti szertartásos barátságkötés aktusa. Feljegyzések maradtak fenn arról, hogy fehérvasárnap délutánján, ha jó volt az idő, a legények is, a lányok is játszottak, külön csoportokba verődve.