JÖTTÖDRE VÁRVA

„Börtöneim cipelő szökevény, itt lakik bennem az árny és a fény,  lángja az égnek, foglya a jégnek,  sár-testű szívemben angyalok élnek.”

Elmélkedjünk Borka Zsolt gyönyörű énekének mély és tiszta gondolatain. Adventhez közeledve még jobban megérintheti lelkünket az üzenet. Az üzenet arról, hogy mennyire esendők vagyunk, mennyire behatároltak, ugyanakkor mennyire korlátlanok is képességeink. Mennyire foglyai vagyunk evilági vágyainknak, s mennyire szabadok vagyunk abban, hogy lelkünk képességeit használva kilépjünk korlátaink közül, felfedezzük képességünket a jóra. Születésünktől fogva hordozzuk mindannyian azt a lángot, amelyet teremtőnk gyújtott bennünk, hogy ne csak saját utunkat lássuk, de érzékelni tudjuk embertársaink közeledéseit is.

A láng bennünk ég, de másoknak is világít, üzenetet hordoz rólunk, kik is vagyunk valójában, mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy érzékelni tudjuk környezetünk jelzéseit, s mennyi a hajlandóság bennünk az önátadásra. Az adventi időszak kiváló lehetőség az elcsendesedésre, az önvizsgálatra, az elmélkedésre, amikor békét teremthetünk magunkban, amikor életünk hamvadó salakjait szétütve nem csak megláthatjuk mindennapjaink árnyait, gyengeségeink okait, emberlétünk fogva tartó mélységeit. De lehetőséget teremthetünk arra is, hogy felélesszük azt a lángot, mely nem csak árnyainkat jelzi, de helyes céljainkra is rámutat. Amikor Jézus bölcsőjéhez közeledünk, az élet legtisztább lángját keressük. Nem azt, amelyet a gazdagság elhalványíthat, hanem azt, amely a szegénységben és a kitaszítottságban éled fel, és leginkább a reményt várók lelkében lobban megtartó erővé. Azt a lángot keressük, amely átvilágít két évezred történelmén, amely tévedhetetlenül jelzi evilági hatalmasságok: királyok, császárok, politikusok önzéseit és hazugságait, amelyet sem ember alkotta eszmékkel, sem a tudomány megváltó ígéreteivel nem lehetett elfedni, még időlegesen sem. Mert azt a lángot teremtőnk gyújtotta bennünk, ott lobog minden emberben, de Jézus születése, és ember iránti végtelen szeretete kellett ahhoz, hogy megértsük, mire kaptuk életünk lángját. Aki a hit végtelen óceánjába akar lépni, bátran leveheti a tudomány emberléptékű csizmáját, elsősorban ne a szellem hajóján való utazásra számítson, hanem a lélek szárnyalására, ahol az egyszerűség, az Istenre való ráhagyatkozás és alázat nyit távlatokat és növeszt szárnyakat.

„Törvényed sejtem a sejtjeimen,  bármerre mennék, le nem vehetem,  minden nap kérdez: - Mondd, hol is tartasz?  Mire jutsz majd, mikor vége a dalnak?”

Fogyó karácsonyaink között élünk, így nem lényegtelen, hogy képesek vagyunk-e meg is élni lélekformáló gyönyörű ünnepeinket. Képesek vagyunk-e nem csak várni Jézus születését, de átvinni, és mindennapjaink élményévé tenni a krisztusi szeretet embert formáló erejét, amikor nem csupán önmagunk örömeként érzékeljük az Ő jelenlétét, de egymással való kapcsolataink részévé is tesszük. Az emberben mindig is jelen volt önmaga nagyságának hamis illúziója, egyéni céljainak túlhangsúlyozása. Természetesen minden emberi élet fontos, és egyediségében isteni csoda részeként értelmezhető, de semmiképpen sem válhat önérdekűvé, mert ezzel célját vesztetté lesz. Megfosztatik ama lényegétől, mely másokért valóságában lesz teremtő erővé, isteni céllá. Isten belénk oltotta törvényeit, szabadnak és egyedinek, de nem egyednek, hanem társas lénynek teremtett. Egyéniséget szabott ránk, hogy formálói legyünk önmagunknak, fejleszthessük képességeinket, melyekkel nem csupán személyes boldogulásunkat kell szolgálnunk, hanem mások kiteljesedését is. Az ember tehát közösségbe született, a család jelenti elsősorban azt a közeget, ahol az egyén kiteljesedhet. Érzelmeink, emberi kapcsolataink, erkölcsi értékeink hajlamunk a jóra, mind-mind ebben a közegben formálódik elsődlegesen, itt érik lelkünk olyanná, mellyel nem csupán észlelni tudjuk világunk hatásait, de reagálni is tudunk azokra lelki alkatunk szerint. A család rendeltetése szerint a szeretet boldogító kertje, mely nem csupán megtartó közösség, de formáló erő, az öröm és boldogság ama forrása, mely akkor is biztonságot ad, amikor e közösségtől távolabb vagyunk, akár térben, akár időben. Hiába vagyok nagyapa, de ma is érzem nagyszüleim késztetéseit, szerető gondoskodását, mellyel engem neveltek, formáltak. Nem csupán én hatok unokáimra, hanem általam ők is. Az én szeretetem az övék is, gyermekeinké is, s valamennyi ősünké és utódunké. Amikor kisunokáimra nézek, Isten végtelen kegyelmét látom, tudom, hogy az ő jövőjük az enyém is, az ő tiszta és felfedező kíváncsiságuk erre a világra éppen az, amit Jézus olyan nagyra értékelt, hogy a felnőttek elé is példaként állított. Féltem őket felszínessé váló világunk tévútjaitól, de bízom abban a szeretetben, amelyet teremtőnk mindegyikünkbe elültetett. Abban, hogy ez a szeretet átsegíti majd tévedéseiken, hogy lelkük valahogy rátalál arra az útra, amelyet Isten nekik szánt.

“Ekkor gyermekeket hozának hozzá, hogy illesse meg őket; a tanítványok pedig feddik vala azokat, a kik hozák. Jézus pedig ezt látván, haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba. Aztán ölébe vevé azokat, és kezét rájok vetvén, megáldá őket.” (Márk 10, 13-16)

Ezek bizony egyszerűségük ellenére is rendkívül mély gondolatok, minden keresztény ember számára nem csupán tanácsként kezelendők, annál sokkal többet jelentenek, életprogramot a mindennapokra.

A mai szülők jelentős része – különösen azok, akik nem ismerték meg gyerekként Jézus tanításait–, abban a félelemben élnek, hogy ha gyermeküket az Evangéliumok tanításai közelébe engedik, megzavarják a modern világ kihívásaival való érintkezéseikben. S bizony ez az az időszak, amikor akaratlanul is a lélek elé emelik azt a falat, amely meggátolja majd őket azokban a küzdelmeikben, amelyek megvívásához nem elegendők a fizikai és szellemi téren szerzett képességeik, szükség lenne a lélek tisztánlátására, a lélek erőt adó emelkedettségére.

Sokan mondják, a mai család nagy bajban van. A gyorsuló idő, az emberi kapcsolatok hálóinak sokrétűvé válása, a virtuális világ térhódítása, a gazdaság, munkánk elvárásainak való megfelelés, emberi igényeink túlhangsúlyozása egyre kíméletlenebbül tolakszik emberi kapcsolataink közé. Ahogyan hiába akarjuk a magtól, hogy holnapra termést hozzon, ugyanígy elképzelhetetlen, hogy gyermekünkből gyermekkor nélkül egészséges felnőtt legyen. Ahogyan a fejlődő magnak meg kell kapnia mindazt, amitől pl. gyümölccsé lesz, ugyanígy a gyermeknek is meg kapnia mindazt, amitől nem csupán testi és szellemi, de lelki élete is gondozott lesz. A generációk egymásnak feszülésének tényét érzékeljük. Még képesek vagyunk leírni, sőt megnevezni a problémák okait is, de megoldást találni családjaink fokozódó válságára mintha fogytán lenne képességünk és akaratunk egyaránt. Miközben a fejlettnek nevezett társadalmakban a Baby-boom, X-, Y-, Z-, alfa-generáció együttélése hordoz feloldhatatlannak tűnő ellentéteket, aközben világunk szerencsétlenebb részein a természeti erőforrások felhasználásának elképesztő egyenlőtlenségeiből eredő hatásait szenvedik el embertársaink. Megértjük-e, hogy világunkat nem felélésre, nem egymás elleni küzdelmeinkre kaptuk, hanem azért, hogy megtartó otthonunkká tegyük. A tudomány eredményeit használva, vagy az Isteni törvényekre helyezzük kapcsolatainkat, vagy minden elképzelhetőnél korábban érjük el az ómega-generáció korszakát. Az élet sokkal értékesebb és sérülékenyebb annál, hogy az isteni törvények alól emberi törvények alá helyezzük. Nem az a modern ember nagy problémája, hogy megérti-e az Isten szándékát, hanem az, hogy képes-e alázattal fogadni közeledését. Mert Isten ott van mindenütt, szeretteinkben láthatjuk a legegyszerűbben, de az elesettekben, a szükséget szenvedőkben a legegyértelműbben és legmeggyőzőbben.

„Én vagyok az, aki mondom: - Nem megyek! Utólag mindig csak elébed térdelek.  Tanulom: Nélküled élni nem lehet. Őrizd a lépteimet!

Hosszú az út, míg az égig elér,  mégis csak menni kell valamiért.  Végig kell járnom hazugság nélkül,  vinni a sorsom, míg egyszer elévül. 

Újra és újra is, nap nap után,  keresztülvágva ezer éjszakán,  hirdetni mégis, hinni, hogy vár  bennünk a Béke, csak megszülni fáj.”

Teremtőnktől többféle érzékszervet kaptunk, ezekkel hangolódtunk rá világunkra. De elbizakodottságunk egyértelmű jeleként tapasztaljuk, hogy miközben szellemi képességeinkkel világunk sosem látott mélységeit vagyunk képesek birtokolni, mind gyakrabban kerülünk lelki válságba, mert képtelenek vagyunk lelkünk szükségleteire is figyelni. Mert az nem birtoklásra és szerzésre adatott nékünk. A gyermekként világra nyíló ajtót nem szélesebbre tárjuk, nem a teremtőnk felé vivő útnak tekintjük, hanem lehúzzuk szükségleteink szintjére, megfosztva ezzel attól a lényegétől, amellyel képes nehéz élethelyzetekben is fölemelni, Isten útmutatásaira rámutatni. Fájó kimondani, de a modern ember mintha szándékosan süketítené és vakítaná el a lelkét. Túlságosan is belekapaszkodik ebbe a világba, szükségletei foglyává lesz, nem megéli mindennapjait, hanem mint lefüggönyözött vonatban ülő utas átrobog saját sorsán, csodálkozik, amikor lelke időnként rákérdez: mi is a célod, hol tartasz, hová mész, mitől félsz, miért élsz? Nos, ezekre csupán funkcionális válaszokat képes adni, vagy bele sem akar mélyebben gondolni. Meg kell értenünk: az Isten nem köt üzletet, nincs velünk B terve, a jézusi utat, a szeretet útját adta, s azt a szabadságot, mellyel ehhez viszonyulunk.

Ha önmagamnak felteszem a kérdést: mit adtam az életemmel ennek a világnak? Nos, sok mindenre gondolhatok, ami a munkámmal vagy a hivatásommal kapcsolatos, – örülhetek eredményeimnek, megvalósított céljaimnak is, de a legtöbbet mégis két gyermekemmel adtam, mert ma már egyértelmű számomra, ez az, ami igazán maradandó, amit én magam is őseimtől kaptam. Az embernek három igaz értéke van: az első maga az élet, amelyet szüleitől kapott, amely e létező világon keresztül Istenhez köti, hacsak teheti, tovább kell adnia. A második szellemi képessége, amelyekkel felfedezheti az élet szépségeit, képes összekapcsolni élőt és élettelent, meglátni a mindenséget összefogó rendet. A harmadik isteni eredetű lelke, amely elpusztíthatatlan kötelék teremtőjéhez, megtartó erő és útjelző a mindennapokban.

A karácsony Jézus születésének ünnepe, de az emberi lélek újjászületése is egyben. A szeretet parancsát életprogrammá emelő Jézus utat mutat minden kor emberének. Abban a betlehemi bölcsőben Isten emberré lett, a tér és idő nélküliségből belépett teremtménye testébe, fizikai valóságába, hogy megmentse ember voltunk lényegét, mutassa a visszautat oda, ahonnan lelkünk vétetett, ahol újra része lesz az isteni egésznek.

„Jöttödre ébredünk egy tiszta reggelen, gyönyörű ajkadon igazi dal terem. Tudom már nélküled élni nem lehet. Őrizd a lépteimet! Hosszú az út, míg az égig elér,  itt lakik bennem az árny és a fény,  ma is megkérdez: - Mondd, hol is tartasz?  Mire jutottál a végén e dalnak?  Mondd, mire jutottál? Hazatalálhatnál rég már!”

Uram! Köszönöm Neked ezt a karácsonyt is, melyben újra reményt adsz mindannyiunknak. Gyűjtsd össze családjainkat, hozz közénk békességet, ajándékozz meg bennünket azzal, hogy érezhessük szeretetedet, hogy képesek legyünk mi is szeretni másokat, azokat is, akiktől gyakran elfordulunk, mert nem tudtuk, vagy nem akartuk látni bennük a Te arcodat.

Segíts bennünket gyengeségeinkben, betegségeinkben, reménytelenségeink, elbizonytalanodásunk idején, mutass rá világod szépségeire, a szeretet békét teremtő erejére, hogy felismerjük és örömmel fogadjuk közeledéseidet, mellyel támaszunk vagy! Vigyázz családjainkra, gyermekeinkre, az ő családjaikra, unokáinkra, és minden utódunkra! Karácsony estéjén hozd közénk lélekben szüleinket, nagyszüleinket, őseinket, hogy érezhessük családunk megtartó erejét, a karácsony békéjét, az élet megkapó egyediségét és szépségét, melyben a Te arcodra ismerhetünk! Legyél velünk mindenkor, mindenütt, még akkor is, amikor nem tudunk szeretni, amikor túlságosan kapaszkodunk olyan dolgokba, amelyek eltávolítanak a velünk való céljaidtól. Szeress bennünket úgy, ahogy mi képtelenek vagyunk, – feltétel nélkül, önzetlenül, úgy, ahogy csak Te tudsz szeretni! Akkor szorítsd legjobban a kezünket, amikor Tőled a legmesszebbre igyekeznénk, amikor a legelesettebbek vagyunk, amikor már-már elhisszük, Nélküled is lehetnek útjaink és céljaink.

Uram! Te értünk átléptél az időtlenség falán, hogy a végtelen tér egy Földre nyíló ajtaján, egy kicsi betlehemi bölcsőben istenemberként újra eggyé legyél teremtményeddel. A karácsony annak a bizonyossága, hogy teremtményedet nem hagytad magára. Kérlek, segíts abban, ha felfogni nem is tudom isteni céljaid, mégis hinni tudjam, hogy terved van minden emberrel, így velem is, hogy az a kereszt, amely felé embersorsommal igyekszem, visszavezet Hozzád.

Uram! Te több mint három évtizeden át jártad embersorsunk útjait. Megismerted gyengeségeinket, szeretetre utaltságunkat, bocsásd meg önző útkereséseinket, becsvágyó önhittségünket, amikor a tudás almájának birtokosaiként, az élet titkait kutatva már-már átlépjük biztonságos világod határait, elkezdtük megalkotni azt a lényt, aki túlléphet azokon a korlátokon, amelyet Te szabtál nekünk, s aki talán új genezist indít a végtelen meghódítására, miközben mi elpusztítjuk saját életterünket, édeni száműzetésünk biztonságos otthonát. Uram! Őrizd a lépteinket!            

Áldott, meghitt karácsonyt kívánok!