Egyszerűen nem fog rajta a kegyetlen idő vasfoga, a misztériuma örök számunkra. Még azok is ünnepként élik meg ezt a napot, akik számára a Karácsony nem Jézus születésének, az Eljövetelnek az ünnepe – igen, még számukra is a legfontosabbá válik az, hogy adjanak. Szeretetet a másiknak.

Ezen a napon, mikor beteljesedik az advent szent várakozása a szívünkben, egy kicsit megállunk, és ezúttal nem a hétköznapunk rohanó világa, hanem a szívünk parancsa válik mindenekfelett irányadóvá. És ekkor azt is megtapasztalhatjuk, milyen jó érzés költözik a lelkünkbe akkor, amikor rájövünk, a létünk, a munkánk, a gondoskodásunk, a szeretetünk igenis fontos másoknak. Mert ez ennek az ünnepnek a leglényegesebb mondanivalója.

Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szűk értelemben vett családon kívül tagjai vagyunk valamennyien egy virtuális nagy családnak, a magyarságnak, melyet nemcsak a közös múlt, jelen és a remélt jövő, hanem az azonos szenvedély is összeköt. Mert az, aki ebbe a nagy, 15 milliós családba tartozik, annak nemcsak egyformán ver a szíve, hanem egyért is, a magyar hazáért, a magyarságért. Határainkon innen és túl.

És ezen a napon, csak egyet kívánhatok: a magyarságban végre szűnjön meg a megosztottság, a kirekesztés, a másik semmibevétele. A szeretet ünnepén különös hangsúlya van ennek. Valahol érezzük is ilyenkor, ott mélyen a szívünkben. Mert nagy kérdés az, hogy meg tudunk-e bocsátani egymásnak? Meg kell bocsátanunk, és tenni az ellen, hogy ez az együvé tartozás érzése, ne szűnjön meg Karácsony után.