Külsőségek, belső tulajdonságok tekintetében egyaránt különböznek tőlünk. Már újszülöttként, a leánygyermeket másféle színű és formájú ruhácskába öltöztetik, talán még parányi fülbevalót is kapnak. Utóbbit aztán kinövik, ugyanúgy, mint a cseppnyi szoknyácskát. Óvodában, aztán tanulmányaik során, majd a munkahelyen már végképp leányként, nőként tekintünk rájuk azzal együtt, hogy embertársaink is. S ugyanők a munkatársaink, egyenrangú partnereink a napi feladatok elvégzésében.

   S még mi minden? Kedvességükkel, mosolyukkal, temperamentumukkal, gondjaink megértésével, bánatunkban vigasztaló szavaikkal körülveszik ezernyi gonddal és örömmel teli mindennapjainkat. Ma már egyenjogú társak ők velünk, ám volt idő, amikor ez másképpen volt. Amikor még kizárólag otthonülő feleségek, később a munkában alárendelt szerepet betöltők, szavazati jog nélküliek voltak. De nem tűrték a végtelenségig ezt az állapotot, és 1911-ben már hangos feministaként harcoltak jogaikért. Elérték, hogy legyen nekik is ünnepnapjuk és három évvel később már el is nevezték március 8-át Nemzetközi Nőnappá. Ezt a napot Magyarországon is szentesítették. Ám ettől egy csapásra még nem változott meg társadalmi státuszuk. Sok évtized kellett ahhoz, hogy fel-fellángoló követeléseik megvalósuljanak.

   Napjainkban ez a mozgalmi jelleg már a múlté. Március 8-án virággal, az ünnephez illő kedves szavakkal köszöntjük őket munkahelyen, családi körben egyaránt. Ezt tették Önkormányzatunk férfi tagjai is, akik a városi intézmények nődolgozóit felkeresték s apró figyelmességgel, virággal kedveskedtek.

 illusztráció:pixabay.com

   De tegyük szívünkre a kezünket! Ugye, ez a figyelmesség túlnő március 8-án? Mert csak ez adhatja igazi hitelét az ünnepi szavaknak. Hogyan is fogalmazott Richard Wagner, a nagy zeneszerző? „Az élet zenéjét a nők adják, akik őszintén, minden feltétel nélkül fogadják magukba a dolgokat, hogy érzéseiken át, szebbé alakítsák át azokat.”