Még ma is azt mondja, nem lehet megfogalmazni azt az érzéseket, amelyek akkor kavarogtak benne. Hiszen gyakorlatilag a kezdetektől mindig ott volt, ahol tenni, dönteni kellett, az ipartestület újjászervezésétől, a székház építésén át a legutóbbi közgyűlésig.

Késhegyi László úgy emlékszik azokra az esztendőkre, mint az új remények, csábító lehetőségek időszakára. Nagy volt a lelkesedés sok emberben, birtokba akarták venni az „új világot”. Sok programot szerveztek, szinte mindig nagy volt a nyüzsgés a rendezvényeken is. Ugyancsak emlékezetes volt számára a huszonötödik iparos bál - az összeset ő szervezte, és mindegyiken természetesen táncolt is.

Az eltelt évtizedekben nem egyszer ismerték el a munkáját. Az Ipartestületek Országos Szövetségének kitüntetését vehette át a huszonötödik évfordulón, az idén tavasszal miniszteri elismerésben részesült. Ezek fontos események az életében, mert jelzik: van eredménye annak a sok munkának, amit elvégzett. Volt sok siker a történetben: maga az új székház felépítése a hozzátartozó üzletekkel, a jól fizető bérlők megtalálása, a tagság kiszolgálása, boldogulásuk segítése, érdekeik képviselete. Ezek azok az emlékek, amelyek az úton a mérföldkövek, s amelyekről szívesen mesél a családban, barátainak, ismerőseinek.

Késhegyi László titkárként ment nyugdíjba, a negyedik elnökkel dolgozott együtt. Mindegyikkel megtalálta a közös hangot, a szervezeti munkában az együttműködést. Volt, aki ritkábban járt be, a másik szigorúbb volt, a harmadik lelkesebb - az elnökök személye változott, Késhegyi László maradt.

Az utolsó munkanapokon már pakolászott a táskájába, rakosgatta az íróasztalában található „kacatokat”. Semmit nem vitt haza, csak egy dossziét, amelyben azoknak a beszédeknek a szövege van lefűzve, amelyeket 1990-től mondott el különböző rendezvényeken. Otthon eltette a szekrénybe, nem nagyon nézett bele, de úgy gondolja, előbb-utóbb kézbe fogja venni, mert érdekes lesz visszatekinteni az elmúlt évekre.

Munkanapokon korán kelt, s bár sokszor odahaza is dolgozott, soha nem késett el. Ma már senki sem sietteti, így egy kicsit később ébred a család. A napi teendők között a legfontosabb, amikor együtt vannak mindannyian. A tíz és a hét éves kisunoka a nagypapa szeme fénye, ők azok, akik gyakran okoznak meglepetést neki. A hetvenedik születésnapjára új tévét kapott, egyszercsak „magától beindult”, ám kiderült: a gyerkőc a tabletjéről vezérelve kapcsolta be a készüléket.

A pihenés a Késhegyi családban nem a lustálkodást jelenti, hanem az aktív kikapcsolódást. Rendszeresen járnak kirándulni, különböző gyógyfürdőkbe. Manapság az egészség a legnagyobb érték, vigyázni kell hát, hogy minden rendben legyen.

A nyugdíjba vonuláskor Késhegyi László leadta a mobiltelefonját és a kulcscsomóját. Az utóbbitól egy kicsit nehezen vált meg, mert mindig nála volt, s ha munkaidő után véletlen az ipartestületi székház felé vitt az útja, mindig megállt, benézett, minden rendben van-e. Még mostanában is előfordul, hogy ha arra jár, a zsebében keresi a kulcsokat, aztán rájön, hogy már nincs nála, hiszen ő nyugdíjas.

Tegyük hozzá: már tizenegy éve az. Ám akkor a tagság azt mondta: csináld Laci, amíg akarod.

Most jött el az ideje.