- Kérlek, mesélj a kezdetekről! Miért pont a Dunakeszi Járműjavítónál kezdtél el dolgozni?

 - 1970-ben kezdtem dolgozni a Járműjavítóban, mint műszerész szakmunkástanuló. A gyárnak szerződése volt a 201. sz. Gárdonyi Géza Ipari Szakmunkásképző Iskolával, így az iskolapadban tanultakat folyamatosan át tudtuk ültetni a gyakorlatba. Elvégezve az iskolát 3 év múlva kezdődött a nagybetűs élet és munka, immár büszke munkavállalóként. Mivel mindig lelkes voltam, szerettem az új kihívásokat, hamarosan megkerestek, hogy nem lenne-e kedvem a villanyszerelőknél dolgozni. Első önálló munkáim egyike volt a CAK-kocsin végzett villanyszerelési munka. Ez egy egyszerű felépítésű igazi fapados kocsi volt, fekete színű, lakkozott ülésekkel, hagyományos üvegezéssel, 70-es évekbeli berendezéssel, elektronikával. Szakemberektől lestem el a technikát, mit hogyan kell csinálni. Ezt követően nagyon sokféle kocsitípus került a kezeim alá, soha nem unatkoztam, mindig kerestem a lehetőségeket, így igazán aktívan és gyorsan repült el ez az ötven év. Mindig éreztem a feletteseim megbecsülését, szakmailag és anyagilag is, ami jó érzéssel töltött el. Ez talán furcsán hangzik, de úgy gondolom, a pontosság, az előírások, ígéretek betartása, a hibák beismerése és korrigálása, a tanulságok levonása mind hozzájárult a pozitív megítéléshez. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladtam a ranglétrán. Egyszer csak felfigyelt rám a MEO, megkerestek, hogy szükségük lenne jó szakemberre. Hosszú éveken keresztül dolgoztam ezen a területen, majd felajánlották, hogy intézzem a garanciális ügyeket. Ezt is több éven keresztül végeztem, sőt egy évig az egész MEO-ért én feleltem. Később Profit Centerek alakultak. Az egységek önállóak lettek, a MEO-t szétosztották, önmeózás került bevezetésre. Én a Fővizsga Centerhez kerültem. Az utolsó pozícióm a szerviz vezetése, amit kb 3 éve kaptam feladatként. Nagy álmom valósult meg ezzel, hiszen régóta szerettem volna kialakítani és vezetni olyan ütős csapatot, akik szívvel-lélekkel dolgoznak és hasonlóan maximalisták, mint én. Most ez sikerült. Az emberek itt a saját munkájukra koncentrálnak és nem másokkal foglalkoznak rengeteg energiát és időt takarítva meg ezáltal. A fiatalok is lelkesek, lelkiismeretesek, ha munkaidő után vagy hétvégén van munka, akkor is számíthatok rájuk.

- A cégen belüli álmod megvalósult. Van-e egyéb vágyad?

 - Igen, de az is a gyárhoz kötődik. Szeretnék betanítani magam helyett egy olyan kollégát – már ki is szemeltem magamnak -, aki úgy és ott folytatná a munkámat, ahogy és ahol én befejezem. A mi csapatunk most olyan, mint egy kis család. Szeretném, ha az utódom is szívén viselné a sorsukat.

 - Volt-e kedvenc projekted?

- Mindegyik az volt. Mindig arra koncentráltam, mi benne az érdekes. Sose unatkoztam. Legnagyobb kihívás egy német kocsi volt, ami teljesen leégett. Minden információt összegyűjtöttem, rajzokat készítettem. Kollégák segítségével az előirányzott 3 hónap helyett másfél hónap alatt teljesen rendbe tettük, és minden működött.

 - A pozitív gondolkodást érzem minden egyes mondatodban.

 - Csak így lehet. Saját magad is így tudod buzdítani és ezzel a hozzáállással lehet továbblépni, bármilyen nehézség is adódik.

- Szavaidból azt érzem, hogy nagyon fontosnak tartod a gyáron belüli emberi kapcsolatokat is.

 - Igen, az emberi kapcsolatok nagyon fontosak. Lényeges, hogy egy vezető ismerje az embereit. Ha látja reggel, hogy rossz hangulata van valakinek, szánjon rá két percet, kérdezze meg mi történt. Vagy ha tudom, hogy egy kollégának unokája születik, megkérdezem, megszületett-e már, kérem, hogy küldjön képet róla. Ezek apróságok, de meghatározhatják az egész nap légkörét.

 - Ha már a család szóba került. A Járműjavítóban különösen jellemző, hogy generációk dolgoznak együtt, apáról fiúra száll a mesterség, összeköti a családot a vasút szeretete. Ez mennyire volt meghatározó a te életedben?

 - Édesapám lakatosként dolgozott itt, majd brigádvezető lett, itt élte le az életét. Édesanyám is a gyárban dolgozott 20 éven keresztül. Gyerekeim teljesen más pályát választottak, de szerencsére mindhárman örökölték maximalizmusomat és a pozitív hozzáállásomat. Mindenkinek meg kell találnia, mihez ért igazán, miben tehetséges, hiszen akkor lesz sikerélménye is. Az alapoktól kell kezdeni a tanulást. Pl. egy villanyszerelőnek nem feltétlenül kell mindjárt villanyt szerelni. Először üljön le, porolja le az eszközöket, ismerkedjen velük, a lényeg, hogy szeresse, amit csinál.

- A gyár a második otthonod. Ilyen hosszú idő alatt barátságok szövődnek. Gondolom a Te esetedben sem volt ez másképp.

 - Nagyon sok barátom lett, főleg a régebbi időkben. Segítettük egymást, amiben csak tudtuk.

- Ment a viccelődés is?

 - Naná! Búvártanfolyamot szerveztünk. Persze csak viccből. Vannak olyan emberek, akiknek elejtesz egy-egy mondatot, és pillanatok alatt az egész gyár tudja. Ez is így történt. Megemlítettük, hogy lesz ez a tanfolyam, 10 perces képzésekkel. Sokan ráharaptak. Az elején elmondtuk, hogy itt a gyárban természetesen nem tudunk búvárkodni, de az alapokat el lehet sajátítani, megnézzük, fizikailag alkalmas-e rá az illető. Kértük őket, álljanak fel az asztalra, ugorjanak le onnan, elmagyaráztuk, hogyan tartsák a kezüket stb. A többiek persze dőltek a nevetéstől.

 - Ha jól tudom, a zenélés az egyik szenvedélyed.

 - Egész korán, már negyedik osztályos koromba belépett az életembe a zene. Először gitároztam. 18 éven keresztül jártam tanárokhoz klasszikus zenét tanulni, több versenyen vettem részt. Elvégeztem zeneiskolában egy 3 éves stúdió-tanfolyamot is, hogy tudjak zenét szerkeszteni, zenét írni. A gitár mellett zongorázom is. Régebben itt a gyárban rengeteg összejövetel, nyugdíjas búcsúztató volt, ahol én biztosítottam a talp alá valót. Ezeken a rendezvényeken lehetőség nyílt kötetlen beszélgetésekre a vezetőkkel is, aminek nagyon jó összetartó ereje volt.

A zene számomra a nehezebb perceket is segít megoldani. Egy-egy feszült nap után, amikor hazamegyek, felteszem a fülhallgatót és zongorázom. A feleségem ilyenkor tudja, hogy „apát” most hagyni kell egy picit. Egy óra, nem több, levezetem a feszültséget, és minden megy tovább a megszokott mederben.

 - Zárszóként mit üzennél az utókornak?

 - Ne másokkal foglalkozzunk! Végezzük becsülettel a munkánkat, tiszteljük a másikat, és akkor ugyanezt a megbecsülést és tiszteletet kapjuk.