Összetartozunk

Gyerekek voltunk, játszottunk, segítettünk, ha kellett, de sokat nem tudtunk a nagyvilágról. Annyit azonban igen, hogy nagyszüleink beszélgettek a magyar világról, ilyenkor füleink nagyra nőttek, mintha mesét hallgattunk volna. Egy-egy elejtett szó kapcsán gondolkodtunk, lehet tudat alatt, azonban ez a játékban mindig előkerült. Mindenki Magyarország szeretett volna lenni bizonyos játékokban. Labdát kergettünk és kapura rúgásnál mindenki Puskás volt. Legendák keringtek a lepecsételt lábáról, mivelhogy olyan erős volt a lövése, hogy nem szabadott kapura rúgnia. Akkor már összetartoztunk, ugyanazt játszottuk, egyazon csapatnak drukkoltunk.

Mindig  kellemesen emlékszem vissza a  kukoricaháncs halomra ott a  csűrben, amit  körbe ültünk, sokan összegyűltünk, az idősek beszédét hallgattuk, történeteiket a katonaságról,  dalaikat próbáltuk megjegyezni, énekelni. Összetartozunk dalban, történetekben egyaránt.

Titok övezte ezt a témát, és talán a beszélgetés hiányának az is okot adott, hogy nagybátyámat 56–ban elítélték, politikai fogoly volt áldatlan körülmények között a Duna deltában. Alig ismertem, csak foszlányok voltak az emlékezetemben. Minden hónapban egy alkalommal kötöttem össze cérnaszállal a cigarettát, amely Isten tudja eljutott-e hozzá. Hitünk, az volt, - ebben is összetartoztunk - imánk mindig azzal fejeződött be, hogy Istenem hozd haza bátyámat a fogságból.  Nem tudtunk mi semmit, otthon nem beszéltünk, azonban volt egy Róza néni, aki több alkalommal mutatta meg a magyar zászlót, sőt ki is tette a házra nem törődve az elvtársakkal. Nagyszájú Róza néni volt, nem félt senkitől, felnéztünk rá, ittuk a szavait, hisz más volt…

Édesapám nagyapja zárkózott ember volt, de állandóan a Kossuth rádiót hallgatta, igaz annyira zavarták, hogy majdnem semmit sem lehettet hallani, ezért mindig esténként síri csendben ültünk. Kántortanító volt, nagy magyar címeres pecséttel ellátott oklevele most is megvan. Három generációra visszamenőleg, református lelkészek voltak az őseim. A templom mellett laktak, amelyet fal vett körül itt harcoltunk a láthatatlan ellenséggel, akikről, ha nem is beszéltünk, tudtuk kik voltak. Néha gombászás közben mesélt, hogy nem messze volt innen a határ, lövészárkokat mutatott, háborús emlékművet, mindez olyan megfoghatatlan volt számomra. Jóval később sok kérdés fogalmazódott meg bennem: itt a határ, Romániába jártak (szöktek át) gázolajért, ez híd volt a határ, mi történt, miért nem vagyunk mi Magyarországon? Ugyanazt a nyelvet beszéljük – összetartozunk - és mégis oly távolinak tűnik minden. Iskolában, hadd ne mondjam mit tanultunk, ezzel kapcsolatosan.

 Miért van másként minden, mint azelőtt, amit néha az öregektől hallottunk, miért nem láthatjuk rokonainkat határon túl, ezek a gondolatok csak később fogalmazódtak meg bennem.

A könyvek voltak a mentsvárak, lexikonokat napokon-heteken át bújtam, néztem az egzotikus állatokat, térképeket, képeket nagyjainkról. Az első regényt, édesanyámtól kaptam; Egri csillagok, soha nem felejtem el, hol terem a magyar vitéz… Ittam a könyvnek minden oldalát, több alkalommal olvastam el, és sokáig az ágyam mellett volt, csak felütöttem valahol és úgy olvastam, amíg belealudtam. Akkor már összetartoztunk, hiszen ti is ott a határ másik oldalán ugyanazt olvastátok.

Dunakeszi, 2013., június 9-én beszédet mond Simo Béla abból az alkalomból, hogy a történelmi Magyarország 64 vármegyéjéból érkezett küldöttségek tagjai szülőföldjükről elhozták az összetartozást jelképező anyaföldet a Dunakeszi Országzászló felavatása tiszteletére

Első alkalommal 15 évesen jártam Magyarországon, egy iskolai kirándulás során csupán két napot töltöttünk Budapesten. Furcsa volt minden, nagy ellentét volt az itthon és otthon között, szinte felfoghatatlan, könyveket lehetett vásárolni, minden volt az üzletekben, az emberek kedvesek voltak. Valósággal faltuk az élményeket, éjszaka nem akartunk aludni, hogy minél többet lássunk a fővárosból. Azóta is nekem a főváros Budapest. Tizenhárom évet vártam, amíg sikerült újból eljutni, mert nem kaptunk útlevelet, vártunk egy évet, majd újból nem kaptunk ez így ment évek hosszú során.

Összetartozunk ezt tudtuk, már akkor összetartoztunk, amikor nem is ismertük egymást. Hiába akartak minket szétszakítani, eltávolítani a lélek, a hit, a nyelv, a dal, a szeretet nem ismer határokat, nekik nincs országhatár, ez az erő, ami összetartozásunkat egységgé kovácsolhatja.