Keveset tudunk az egykori főnemesek 1945 utáni életéről. Többnyire mindössze azt ismeri a mai nemzedék, hogy az ország megszállásakor el kellett menekülniük. Vagyont, kincseket nem tudtak és nem akartak magukkal vinni, mert bíztak abban, hogy a háború után visszatérhetnek.
Azonban a berendezkedő kommunista rendszerben ez lehetetlenné vált. Legtöbbjük egyedül a magyarságtudatát vihette magával és az iskolázottságukra és nyelvtudásukra alapozva igyekeztek új egzisztenciát teremteni maguknak. 1990 után a legtöbb volt szocialista országban kaptak kárpótlást, például Romániában a Telekiek, Kemények, stb. visszakapták kastélyaikat, persze kifosztott, végtelenül lelakott állapotban, de az egykori hatalmas és gyönyörű épületekhez tartozó birtokot nem. Így, jövedelem nélkül bizony csak a legszívósabbak, egyes örökösök vágtak bele a visszakapott ősi fészek rendbetételéhez. Magyarországon azonban még ennyit sem kaptak vissza, mindössze némi kárpótlási jeggyel igyekezett az állam jóvátenni teljes kifosztásukat.
Mégis akadt, aki így is hazatért, mint gróf Károlyi László, akit mindössze 13 évesen menekített ki a családja. A ma már 90 éves László gróf 1995-ben történt hazatérte után albérlőként lakott családjuk fóti kastélyának néhány emeleti helyiségében. Feleségével a semmiből igyekeztek a Károlyi család egykori, még itt–ott fellelhető családi értékeiket visszaszerezni, amelyet nemzeti vagyonként kívánnak egykor a magyar államra hagyni. Mióta a Károlyi család egykori otthonába visszaköltöztek, azóta az október 23-i fóti megemlékezéseket megelőző fáklyás koszorúzási menetet a kastélytól László gróf indítja el mind mai napig.
Gróf úr hosszú és igen kalandos életéről jelent meg a Soha nem adjuk fel… című kötet az Erdélyi Szalon Könyvkiadó jóvoltából. A különlegessége az, hogy nem a szokásos életrajzírói módszert alkalmazták, hanem gróf úr egyes élményeit elevenítette föl beszélgetésekben, így izgalmas, egyedi történetekből áll a közel 200 oldalas kiadvány. Aki kérdezett: Nyizsnyánszki Anna Eszter.
Károlyi László élt Svájcban, Argentínában, Peruban, Chilében, Angliában, beutazta Ázsia és Afrika több országát üzletkötőként. Hat nyelven beszél, első munkahelye egy Buenos Aires-i építkezés volt, ahol téglahordó segédmunkásként alkalmazták. Később kávéültetvényt létesített a perui őserdőben, ahol az egyes tábláknak magyar neveket adott, s az ott dolgozó indiánoknak megtanította a Miatyánkot magyar nyelven. Mint jó lovas, military versenyeken is eredményes volt. Ennyit ízelítőül a történetek közül, melyek azért is élvezetesek, mert a szó szerinti lejegyzés visszaadja gazdájuk humorát, gondolkodását és törhetetlen derűlátását.
Windhager Károly
