Magyarország feldarabolásáról döntöttek a nagyhatalmak 1920. június 4-én, Trianonban. Ez a példátlanul gonosz, hazánkat teljes elsorvasztásra ítélő cselekedet azóta is fáj minden magát magyarnak érző honfitársunknak.
Pedig mi, akik ezen a megmaradt 93 ezer négyzetkilométeren élünk, s még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat azokhoz képest, akik az elcsatolt részeken ért a döntés, és akik ma is ott élnek. Gondoljunk azokra a magyarokra, akik szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén, osztrák hatalom alá kerültek, mennyi szenvedést, megaláztatást kellett elviselniük, s bizony ennek még korán sincs vége. Hiába foglalták bele a nemzeti kisebbségek jogainak betartására vonatkozó részt a békekötés dokumentumába, s szomorúan látjuk, az EU sem siet a határon túlra született magyarok jogainak orvoslására.
Ez a súlyos csapás megtetőzte az I. világháború és a Tanácsköztársaság rémtetteit. A nemzet azonban élni akart, s nem vesztette el tudatát. Az 1920-as években kezdődött a háborús hősi halottak tiszteletére szobrok, emlékművek építése, amelyeket azóta évről évre megkoszorúzunk. A Dunakeszin felállított szoborcsoport az első köztéri szobor volt a faluban, amelyet mindenki egyszerűen csak a „szobor”-nak nevezett, s itt tartották a hősök napját is május utolsó vasárnapján. (A községben annyira megszokott volt az ünneplésekhez ez a helyszín, hogy a „Rákosi korban” a november 7-i kötelező ünnepet is itt tartották, s a „tömeg” létszámának biztosítására a szomszédos iskola kisdiákjait is ide vezényelték. Igaz, a szobrot erre a napra deszkapalánkkal eltakarták, s a deszkafalra Rákosi és Sztalin elvtárs hatalmas arcképeit aggatták.).
Ugyancsak a 20-as években kezdődött a maradék magyarországi településeken az országzászlók állítása, különösen az új határok közelében. Az első országzászlót ismereteink szerint Zebegényben építették, a legmagasabb pontra, hogy a határon túliak is láthassák a magyar nemzeti lobogót, hiszen ottani hatalmaskodó zsarnokaik ezt náluk szigorúan büntették. A századik országzászló a sátoraljaújhelyi, szintén a határon túl élőknek adott szemmel is látható bíztatást.
Dunakeszi nincs a határ közelében, de együttérzésből éppen itt, a Gyártelepen, a vagongyár bejáratánál és a Magyarság Kultúrháznak nevezett (ma József Attila nevét viselő) épület szomszédságában állt az országzászló.
Sajnos voltak olyan évtizedeink, amikor mindez nacionalista magyarkodásnak minősült, s ezzel együtt tűnt el sok országzászló, némelyik nyomtalanul az 50-es évektől kezdve. Az 1990-es fordulatig kellett várni, ami után is „csak” lakossági, azaz civil szervezetek állítottak helyre néhányat az országban. Ilyen a miénk is, amelyet néhány éve sikerült ismét felállítani, s alkalmassá tenni nemzeti jelképünk, a háromszínű, szent koronás lobogó ünnepélyes felvonására.
2021-ben is ezen a gyászos napon a hatalmas zászló felvonásával és Himnuszunk eléneklésével kezdődött a megemlékezés, amely remekül szervezett, az alkalomhoz illő versek, énekek és beszédek előadásával zajlott, a jelen lévők tetszésével övezve. A szervezők, a Dunakeszi Civilek Baráti Köre tagjai és a megjelent számos támogató részvételével történt hangulatos és részben reményt is sugalló eseményen rangos személyiségek vettek részt. Jelen volt Dióssi Csaba polgármester, Dr. Kisida Elek a Százak Tanácsának tagja, Dobes Ferenc a jelenlegi országzászló tervezője, és sokan mások. A műsor szervezője és levezetője Skripeczky István és Kovács Ilona. A fellépő művészek: Dunakeszi Szimfonikus Zenekar Rézfúvós Együttese, valamint László Andrea, Arany Éva, Balogh Regina énekesek. Versmondók: Guttmann Vilmos, Varjas János. Előadók Dr. Molnár Ilona, volt országos tiszti főorvos, államtitkár és Dr. Szentléleki Károly Dunakeszi díszpolgára, ny. sebész főorvos, kandidátus.
Főorvos úr igen tartalmas beszédének záró soraiból idézzük az alábbi sorokat:
„…Minden magyar felelős minden magyarért!
A nemzeti összetartozás napja az 1920-as trianoni békaszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-re eső nemzeti emléknap Magyarországon, melyet 2010. május 31-én iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.
A nemzet 101 évvel a trauma után is fennmaradt, őrzi nyelvét és kultúráját.
Ábrányi Emil 100 éve írt, Él a magyar című verséből idézek, mely ma talán aktuálisabb, mint valaha:
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket ül!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős nagy hittel rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!
Nemzeti imádságunk sorával köszönöm meg figyelmüket:
Isten, áldd meg a magyart!”
Az országzászlónál tartott megemlékezést követően egy kisebb csoport koszorút és égő mécseseket helyezett el a nagyállomás előtti téren, két évtizede felállított Trianon emlékműnél. Többek szerint ez az ország legszebb, szellemiségében is kiemelkedő alkotása, amelynél a szétdarabolt országot széttöredezett sziklák jelképezik, amelyeket a Szent Korona tart össze.
Windhager Károly (Dunakanyar Régió)
