Kora hajnali sötét didergésben gyűlik össze a család minden tagja és a segítők, hogy az első kör pálinkát kiosszák a háziak, és ezzel kezdetét vegye a disznótor. A disznót általában a böllér, a koma vagy sógor ölte le, mert a saját disznóját senki sem vágta le szívesen – olvasható a régi hagyományokat bemutató gasztronómia ismertetőben, amely nemcsak a régmúltban, de napjainkban is így veszi kezdetét – tudtuk meg Csoma Istvántól, az I. Dunakeszi Mindmegeszi toroskáposzta- és böllérverseny győztesétől.
A tavalyi böllérverseny győztese érdeklődésünkre elmondta, hogy a vidéki Magyarországon, de itt Dunakeszin és a környező településeken is az volt a jellemző, hogy már az előző év szeptemberében elkezdték hízlalni a kiválasztott disznó(ka)t, hogy a november végi disznótorra elérje azt a súlyt, amely bőséges hússal, szalonnával, sonkával „ajándékozza” meg a családot. A vidéken élő vagy onnan a főváros közelében új otthonra lelők ma is nosztalgiával gondolnak vissza gyermekkoruk különleges élményére, a családi disznótorokra. Ki ne emlékezne rá, hogy a családok, a rokonok, a jó ismerősök úgy választották ki a „nagy napot”, a disznótort, hogy tudjanak egymásnak segíteni, utána pedig vitték egymásnak a finom kóstolót.
– Ez valóban így volt, és sok helyen még ma is ez a szokás – mondja Csoma István, aki rendszeresen vág disznót, legutóbb karácsony előtt.
-Nagyon szép hagyománya van a disznótornak, ünnepként éltük és éljük meg, hiszen a család és a barátok együtt dolgozták fel a portán hizlalt házi sertést. Korán reggel pálinkával kezdték a napot, amikor is átjöttek a szomszédok és barátok, és a reggeli áldomás mellett megbeszélték a rájuk váró munkát. A régi időkben a disznót szalmával perzselték a gyerekek örömére, akik a finom perzselt fül- és bőrdarabkáért a felnőttek mellett sertepertéltek. A felnőttek pedig örömmel fogyasztották az időközben elkészült sült vért reggelire. A sertés szétbontása nagy körültekintéssel történt, hiszen a húsvéti sonka alapját adta a későbbiekben lesózott hús, nem utolsó sorban a táblaszalonnákkal együtt.
Az asszonyok időközben elkezdték tisztítani a belet, a gyomrot, hiszen a sertés minden részét felhasználták a hurka, kolbász valamint a disznósajt töltésére. A zsírszalonnát is nagy üstben kezdték sütni, hogy a téli hónapokra meglegyen a bödönben tartott sült zsír, és a töpörtyűs pogácsa alapja is. Sok helyen a zsírba tették az oldalast és kolbászt is.
A gyerekek is egész nap ott sürögtek-forogtak a rotyogó abalé környékén, hogy egy-egy falat finom főtt húst kóstoljanak, akik később, évről, évre egyre többet tudtak segíteni a munkafolyamatokban. Az egész nap jó hangulatban, közös emlékek felidézésével telt – idézi fel a régi szép időket Csoma István.
– Estére aztán finomabbnál finomabb ételek kerültek az ünnepi asztalra, legtöbbször orjaleves, toros káposzta, sült hurka, kolbász, sült hús, sütemény és a finom bor – mesél nagy élvezettel a főböllér, akinek minden gesztusa, mondata arról árulkodik, hogy szenvedélyesen szereti a disznótorok hangulatát.
-Nagy örömömre szolgál – a számomra is kedves – gyermekkorom felidézése, hiszen a mai gyerekek már nem ismerik ezt a szép magyar hagyományt. A régi ételek és ízek, melyek semmilyen tartósítószert nem tartalmaztak, sajnos kezdenek kimenni a divatból. Azt viszont jóérzéssel mondhatom, hogy Dunakeszi családbarát város, az önkormányzat fontosnak tartja a régi hagyományok megőrzését és bemutatását. Örömömre szolgál, hogy a böllérverseny egyik résztvevője lehetek. Büszkén képviselem ezt a régi szép magyar hagyományt. Hála Istennek, a családom és barátaim körében karácsony előtt az általam nagyra becsült hagyománynak megfelelően dolgoztuk fel a saját nevelésű sertést – újságolta Csoma István, aki mindenkit arra biztat, hogy február 17-én látogasson ki a Katonadombra, és élvezze a II. Dunakeszi Mindmegeszi toroskáposzta- és böllérverseny kínálta élményt és a helyben készített disznótoros ínyencségeket.
Vetési Imre
