Április 11. József Attila születésnapja, s immár 61 éve egyúttal a Magyar Költészet Napja. 1964. óta tisztelgünk ezen a napon nem csupán a magyar irodalom egyik legnagyobb költője, de egyben a magyar líra előtt is.
Országszerte irodalmi estekkel, színházi programokkal, író-olvasó találkozókkal és versmondó versenyekkel emlékeznek/emlékezünk a költőóriásra, illetve az ő üzenetein keresztül arra, hogy a költészetnek helye és ideje van. Kell, hogy legyen a mindennapokban és egy rohamos sebességgel változó világban is.
Az idén jubileumot ünneplünk: József Attila születésének 120. és – a vele egy napon született, ám e megemlékezések kapcsán méltatlanul keveset emlegetett – kiváló író, Márai Sándor 115. éves jubileumát.
A megemlékezés kapcsán sokféle kérdés fölmerülhet bennünk. Elsőként talán éppen a fentebb említett. Azaz, hogy hol van a helye a költészetnek, a szépirodalomnak (vagy akár tágabban véve a könyvnek/az olvasásnak) a mai, felgyorsult tempót diktáló, egyre virtuálisabbá váló világunkban? Hiszen a költészet, a vers: rítus – tudjuk Hamvas Bélától.
Van-e még időnk rítusokra?
De lehet kérdés az is, hogy mennyiben változott a költő társadalmi szerepe, megítélése az idők során? Az idők kezdetén, ahogy arról Platón írt, a költő vátesz volt, próféta, amolyan közvetítő ég és föld között. Minden tudás tudója.
Az évszázadok alatt aztán a pátosz egyre alább hagyott; helyét gyakran a kétség és a kételkedés vette át. Mégis, ha a legnagyobbjainkat nézzük, (Csokonaitól kezdve Kölcseyn, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Adyn, Kosztolányin át Szabó Lőrincig és Pilinszkyig, a sor szinte végtelen) mégis azt érezzük, hogy a költő szerepe lényegében azonos maradt.
József Attila – akinél tragikusabb sorsú költőt alig találunk a magyar irodalomban – egész, rövidre szabott, földi életében megfoghatatlan, nevenincs bűnökkel és állandóan jelenlévő hiányokkal viaskodott. Költeményei mégis túlmutatnak az egyéni szenvedéseken, s az ember-lét végső, általános kérdései fogalmazódnak meg bennük. Éhezve-fázva, nyirkos padlásszobákban őrzött magyarsága a legmélyebb, zsigeri hovatartozás volt; nála szebben és hitelesebben kevesen fogalmazták meg a hazaszeretet, a nemzettel való együvé tartozás érzéseit.
Üzenetei máig ugyanúgy hatnak; köztük az egyik legszebb és legfontosabb, minden korok emberének és minden korok „most induló” nemzedékének: „A mindenséggel mérd magad!”
Maczkay Zsaklin
