Manuel Betancourt Camino mexikói származású operaénekes, a Magyar Nemzeti Férfikar (korábban Honvéd Férfikar) tagja, dunakeszi polgár. A mexikói Guanajuato állambeli San Felipében nőtt fel. A mexikói Nemzeti Konzervatórium elvégzése után tudását a Placido Domingo-ösztöndíj segítségével fejlesztette tovább és járta körbe a világ operaházait. Magyar feleségével és gyermekeivel Budapesten, majd Dunakeszin telepedett le.
- Úgy tudom, most érkeztél haza. Merre jártál?
- Igen, múlt héten a bécsi Musikvereinban léptünk fel a Magyar Nemzeti Férfikarral. A 150 éve született zeneszerző, Arnold Schönberg Gurre-Lieder című művét adtuk elő a Bécsi Szimfonikusok közreműködésével. Akkora sikerünk volt, hogy a közönség állva tapsolt meg bennünket.
- Hogyan kerültél a Magyar Nemzeti Férfikarba?
- Éppen munkát kerestem, ezért meghallgatásokon vettem részt. Az egyik ilyen alkalommal a kórusvezető hallott énekelni és elhívott egy üresedés betöltésére. Hónapok teltek el, mire szerződés lett belőle. A meghallgatások nem egy vendégszereplést hoztak magukkal, így énekelhettem a Váci Szimfonikusokkal a Pécsi Nemzeti Színházban. Ez a szereplés hozta meg az ismeretséget Farkas Pállal.
- A dunakeszi lakosok az óriási sikerű Szent Korona Országa ősbemutatóján a Dunakeszi Szimfonikus Zenekarral és Farkas Pál vezényletével láthattak színpadon. Mexikóiként magyar nyelvű oratóriumban énekelni minimum meglepő. Hogy vetted az akadályt?
- A mexikói és a magyar kultúra messze áll egymástól, de egy énekesnek bele kell bújnia, bele kell dolgoznia magát a karakterbe, mindegy, hogy az milyen nemzetiségű. Intenzív volt az ősbemutató előtti egy hónap. Főleg a kiejtést kellett tökéletesíteni. Hiába beszélek magyarul, a mexikói akcentust el kellett tüntetni, Farkas Pállal, Kaszás Gézával és Korényi Judittal igazán sokat dolgoztunk rajta.
- Egyszerűbb magyarul énekelni, mint beszélni?
- Igen, mondhatjuk, mivel a nyelvtani logika egész más a két nyelvben.
- Az opera a fő profilod, mi van még mellette?
- A fő munkám a Magyar Nemzeti Férfikarban van, ahol sok szólódarabban lépek fel. Emellett saját koncertjeim is vannak, amiken főleg a latin-amerikai és a spanyol zeneszerzők műveit népszerűsítem.
- A Magyar Nemzeti Férfikar az Évad Művésze díjjal honorálta a munkádat. Mit éreztél a díj kapcsán?
- Természetesen nagyon boldog voltam, hogy ekkora megtiszteltetés ért! Sőt, minden nappal egyre nő ez az érzés, mivel egyre több ismerősöm hív fel gratulálni. Idén különösen keményen dolgoztam, nagyon sok szóló szerepet játszottam.
- A mexikói San Felipe és Dunakeszi milyen messze van egymástól, mekkora utat jártál be otthontól otthonig?
- A két település közel 10.000 km-re, ajtótól ajtóig úgy 32 órára van egymástól. Természetesen a szüleim szomorúak, mint minden olyan szülő, aki ritkán látja a gyermekeit. Ugyanakkor büszkék rám és nyugodtak, mert látják, hogy boldog vagyok itt és jó helyen lakom.
- Olvastam, hogy gyerekkori vágyad volt a klasszikus kultúra hazájába, Európába költözni. Az álom és a realitás mennyire közelítik meg egymást?
- A zenei célom teljesült. Zürichben világhírű nevekkel dolgoztam együtt. Majd a francia National de Rhin operában énekeltem. Majd szabadúszóként kezdtem dolgozni, és sokat utaztam. A másik célom a szerelem és a családalapítás volt. Szerencsés vagyok, hogy megismertem a feleségemet és három nagyszerű gyermekünk született. Ezek után azonban el kellett döntenünk, hol fogunk élni, mert nem akartam folyton távol lenni. Ezért költöztünk Budapestre, aztán Dunakeszire. Nem volt egyszerű a dolgunk családi segítség híján. Ráadásul külföldiként az ügyintézésből kezdetben nem tudtam kivenni a részem, de mivel szeretek főzni, ezért én lettem otthon a szakács.
- Hogy érzed magad? Boldog ember vagy?
- Igen, az vagyok! Dunakeszi az otthonom, szeretnek az emberek engem és a kultúrámat. Azt a munkát végzem, amit szeretek és gyönyörű családom van. A mexikói emberek pozitívak és optimisták, mindig megpróbálnak mosolyogni.
Nagy-Laube Csilla
