A holokauszt 80. évfordulója alkalmából a múltról, a jelenről és a jövőről is beszélgettünk Turai Jánossal, a Váci Zsidó Hitközség Raoul Wallenberg-díjas közösségépítő és zsinagógamentő elnökével.
– Vác a 19. században és a 20. század elején egy jó keresztmetszetet adott arról, hogy a zsidóság milyen nagyban hozzájárult az egész ország és az egyes városok fejlődéséhez. Aztán a vészkorszakban és a holokauszt idején az itt élt izraelita emberek 97 százaléka elpusztult, megszűnt a hitélet, megszűnt minden vonatkozásban a zsidó élet, szinte írmagja sem maradt. Akik megmaradtak, visszajöttek, ezután egyéni sorstervek szerint igyekeztek továbbra is túlélni, megerősíteni az egzisztenciájukat, sajnos nem voltak képesek egy újabb hitközséget alapítani. Tehát a holokauszt nem pusztán abban a borzalmas történelmi időszakban gyilkolt, hanem a jövőre nézve is pusztított, úgy tűnt, hogy örökre elment a zsidó élet Vácról – emlékeztetett Turai János.
– Ám végül a zsidó közösség örökségének egy részét azért sikerült megmenteni kultúrkincsként, így lehetünk itt az 1864-ben elkészült, a múlt században pusztulásra ítélt, de az utóbbi évtizedekben csodálatosan felújított neológ zsinagógában, amelynek megmaradása, restaurálása az Ön nevéhez fűződik. Kérem, vázolja ennek a máig tartó küzdelemnek a történetét, no meg ejtsünk szót a személyes indíttatásáról is ezzel kapcsolatban!
– Amikor 1962-ben a zsidó tanács eladta a rohamosan pusztuló, romosodó zsinagógát, ezzel beteljesedni látszott Vácott a zsidó emlékek felszámolása, hiszen a kis zsinagóga eltűnt a föld színéről, a temetőket is ebek harmincadjára hagyták. Állami, tanácsi tulajdonban ezt az épületet aztán teljesen megszégyenítették, kifosztották, jellemző, hogy szinte egy kis helyi iparág alapult az értékes kövek szétlopására, feldarabolására, eladására mindenféle emléktáblák készítéséhez a totalitárius rendszer vezetőinek tiszteletére, ez is jól érzékelteti a kommunizmus abszurditását. A tetőzet három helyen is beszakadt, tűzesetek ugyancsak pusztították a falakat, egy csavargótanya, szinte menthetetlennek látszó rom lett az épület, végül olyan jogcímen bontatta volna le a hatalom, hogy nagyobb viharban átfújja a szél a meglazult cserepeket a szomszédban, a hitközség egykori polgári leányiskolája helyén létrehozott óvodába, veszélyeztetve a gyerekeket. Ebben a helyzetben beléptem a történetbe, közbeavatkoztam, azt gondolva, hogy márpedig én ezt a teljes eltörlést nem hagyhatom annyiban. Végső elkeseredésemben Göncz Árpád köztársasági elnökhöz fordultam, aki leállította, megtiltotta a lebontást. Jómagam pedig saját családi örökségemet rászánva megvásároltam a romokat. Egyúttal megszerveztem a hitközséget, amelyet kezdetben nem akartak felvenni a MAZSIHISZ-be, mondván, hogy mit akarunk mi a közösségbe apportálható romos hozadékunkkal, de végül mégiscsak felvettek. Aztán szintén saját forrásból finanszíroztam a feltárásokat, a teljes összeomlást akadályozó munkákat, miközben önnön korábbi hanyagságukat elfelejtve a tanácstól folyamatosan büntetéssel fenyegettek, ha csak egy tetőfedő elem darabka áthullik a kerítés túloldalára. Párhuzamosan gondoskodtam a temetők körülkerítéséről is. Aztán jött a részleges kárpótlás, amiben nem lehetett visszakérni olyan vagyonelemet, amit időközben eladtak. Nekem ez az épület két hétig volt a nevemen, miután ajándékozással átadtam a hitközségnek. A pénzbeni megváltás persze központi kalapba került, még egy minimális irodai infrastruktúra kiépítésére sem jutott nekünk, a mai napig otthonról intézem az ügyeket. Csupán azért csináltam és folytatom mindezt mind a mai napig, az a személyes indíttatásom, hogy erdélyi dédszüleim templomépítők voltak vasgyárosként, a családhoz köthető a ma is álló temesvári zsinagóga felépítése, illetve további négy erdélyi zsinagóga építésében is oroszlánrészt vállaltak támogatóként. Egy szó mint száz, semmit nem bántam meg, amit itt megmentettünk, azt talán már nem lehet kitörölni, megmarad mementóként és a jövőben talán a hitélet is valamelyest tovább élénkülhet a falak között, noha az is öröm, hogy havonta egyszer istentiszteletet tarthatunk itt Róna Tamás országos főrabbi vezetésével, vannak tanító alkalmaink, sátoros ünnepekről való megemlékezéseink.
– A napokban is dolgoztak itt szakemberek, mérnökök, felmérve a falak állapotát, tehát a jelek szerint küszöbön van a felújítás, állagmegóvás egy újabb állomása?
– A falak vizesedését, a salétrom károsításának a gócpontjait mérték be műszeres vizsgálattal, ami azt mutatta, hogy az úgynevezett kapillárisokon jön fölfelé a víz és a salétrom lerakódik. A falakat tehát meg kell fúrni, beinjektálni a megfelelő anyaggal, a vakolatot két méter magasan le kell verni, aztán lélegző vakolattal kell szigetelni, ez az építészeti záloga annak, hogy az épület végleg megmeneküljön és tovább ne károsodjon ilyen lassú, alamuszi módon sem. Ezzel kiteljesedik az az állagmegóvás, aminek keretében Rétvári Bence országgyűlési képviselő közbenjárásával korábban megvalósult a teljes tetőcsere a magyar állam támogatásának köszönhetően, és megoldódott az épület körüli csapadékvíz elvezetés is. Ugyanakkor a jövőre nézve tervezzük a mennyezeti stukkók újbóli felrakását is, egy csillagos égbolt illúzióját adta az a rész, erről megvannak a dokumentumok, amelyek alapján meg lehet majd valósítani a rekonstrukciót.
– A hitközség rendre méltóságteljes kegyeleti eseményt tart itt a váci gettó felszámolásának, a helyi és a régióból ide hozott zsidóság munkaszolgálatra, haláltáborokba hurcolásának évfordulójához kötődően. Az idei alkalmon több megemlékező díszvendég, elsősorban Surjányi Csaba, a HIT gyülekezete váci és miskolci közösségének vezető lelkésze arra is figyelmeztetett, hogy az egykori túlélők távoztával bizony elfakulhat a holokauszt emlékezete. Ön mit gondol erről?
– Az a veszély, hogy ha a tanúságtevő tapasztalók elmennek, akkor a holokauszt is csak történelem lesz, mint a mohácsi vész vagy akármi más az egész emberiség, a magyarság históriájában. Tantárggyá válik esetleg, memoriter ismeretanyaggá, ami már nem figyelmeztet annyira az ismétlődés rémséges lehetőségére. A folyamatosan kereszttűzben lévő, szakadatlanul a létéért küzdő Izrael államából mindig meglesznek az emlékezések, de ez kevés lehet az egész világ tekintetében, gondoljunk csak arra, hogy Európa egyre egyértelműbben elveszíti a zsidó-keresztény gyökereit. A társadalom most talán még fogékony a holokausztra emlékeztetésre, de sajnos egyre fogékonyabb ennek a népirtásnak a tagadására is, tehát nekünk és az utánunk jövőknek is nagy feladat ellene hatni az öngyilkos felejtésnek.
Ribáry Zoltán
