Vannak barátságok, amelyekhez nem kell naponta találkozni, hogy virágozzanak. Azon azért mélységesen el kell gondolkodnom, hogy elég-e, ha a régi barátokkal csupán más régi barátok végső búcsúztatásán találkozunk… Veled, Kedves Pistám, sajnos ez így esett. Jöttél a temetőbe, kezedben a szál virággal, integettünk, a szertartás végén pedig röviden elbeszélgettünk, többnyire arról, kinek, hol, mi fáj.
Mióta megérkezett megrendítő halálhíred, már tudom, hogy nekem most mi fáj.
Próbálom összegyűjteni életünk, munkatársi kapcsolatunk közös morzsáit.
A nyolcvanas évek derekán érkeztél a katonai sajtóhoz, és rövid időn belül népszerű és olvasott szerzője lettél a katonai lapnak. Üzemi laptól jöttél, de a HM központi lapjánál a kulturális rovatba kerültél. Ez rendjén való dolog volt, hiszen a kultúra, a zene, az irodalom, a közművelődés volt a szívügyed. Rövid időn belül népszerűek lettek írásaid, amelyek a helyőrségi művelődési otthonok és a katonai szervezetek közművelődési tevékenységéről, a képzőművészeti alkotótáborok szerepéről szóltak. Portrék, riportok, tudósítások – egy korszak krónikái. De részt vettél a rendszerváltás után létrejött HM Közművelődési Főigazgatóság tevékenységének népszerűsítésében is. És ott voltál a Honvéd Művészegyüttes hazai és külföldi szereplésein, tudósítva az elért sikerekről.
Baráti kapcsolatban volt veled mindenki a katonai sajtónál. Segítettél, ahol tudtál, és számíthattál ránk, munkatársakra is.
Így volt ez akkor is, amikor Te, kedves István első házasságod idején építkeztél, már meg nem mondom hol. Igazi közösségi ember voltál a szerkesztőségben. A katonai sajtó létrejöttének kerek évfordulóján Te voltál a motorja, hogy – immár a számítógépes és mobiltelefonos világban – alakítsunk ki egy sarkot, történelmi értékekkel bíró, régi szerkesztőségi eszközökből. És eközben írtál, rendületlenül írtál. Olyan jól, hogy 1994-ben Te érdemelted ki a szűk, belső szakma legnagyobb elismerését, a Zrínyi gyűrűt.
Bár nem volt katonai előképzettséged és múltad (ha a családnevedet nem tekintjük annak), képzettséged révén rendfokozatot kaptál, a hivatásos állományba kerültél. Őrnagyként vonultál nyugállományba a második évezred első éveiben, de ez nem jelentette azt, hogy megnyugodtál.
Új lakóhelyeden, Dunakeszin bekapcsolódtál a Dunakanyar Régió és a Dunakeszi Polgár szerkesztőségeinek munkájába. Főszerkesztőd – aki velem, velünk együtt mélységesen megrendült távozásod hírén – elmondta, tizenegynéhány éven keresztül az egyik legbiztosabb pont voltál a munkájában.
„Precíz, pontos, lelkiismeretes volt…” – jellemzett téged. Azt mondják, az újságírók olyan írók, akik apró írásokra fecsérlik el tehetségüket. Te ez ellen is tettél. Novelláiddal sorra nyertél pályázatokat. Munkádat dicséri több kulturális intézményről szóló kiadvány írása, szerkesztése, például a „A Honvéd Kulturális Központ története” című kiadvány.
Életed harmadik párjával Dunakeszin éltél, mindketten a kultúra, a könyv szerelmesei voltatok.
Pistám, megvan még az udvaron a közösen létrehozott könyvpavilon?
S mi lesz véle – nélküled?
Zsalakó István/honvedelem.hu
