„Unser tägliches Brot gib uns heute – Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – énekelték a málenkij robot 79. évfordulójának emlékmiséjén a Kós Károly tervei alapján épített Havas Boldogasszony katolikus templomban a dr. Beer Miklós nyugalmazott megyéspüspök által január 14-én celebrált délelőtti emlékmise résztvevői. A megemlékezésen beszédet mondott Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára, a térség országgyűlési képviselője.
A Miatyánkból kiragadott rövid részletet azért említem, mert gondoljunk bele, hogy ez az imádságrészlet hányszor hangozhatott el azoknak a nőknek és férfiaknak az ajkáról, akiket messzi földre hurcoltak kényszermunkára Magyarországról, a Dunakanyar településeiről a Szovjetunióba „kis munkára” azért, mert német, vagy német hangzású nevük volt. Akik a kemény hidegben, bányákban dolgozva főleg káposztalevesen éltek és rendszeresen nem kapták meg napi kenyéradagjukat, hanem csak annak a töredékét, vagy semmit, mert éppen elakadt a kenyérszállító jármű útközben.
A szentmise előtt felhangzott mind a 111 nő és férfi neve, akiket 1945. január 5-én elhurcoltak Zebegényből, s egy-egy égő gyertyát vittek az oltárhoz a hozzátartozóik.
Beer Miklós püspök atya a szentbeszédben emlékeztetett arra, hogy a 79 évvel ezelőtti eseményekben a jelenlévők mind érintettek szüleik és nagyszüleik által.
„Amikor megemlékezünk, én arra hívlak benneteket, hogy egy gondolat erejéig próbáljuk földeríteni, kideríteni, megérteni az okát, hogy miért történhetett ez meg. S nem tudunk más választ adni, mint amit a Szentírás első lapjaiból olvasunk és amit őrzünk az eredendő bűn fogalmaként, hogy Ádám bűne megrontja a mi emberi életünket. S valahol mindig megtapasztaljuk az Úristennel való ellenkezésnek az érthetetlen magatartását, amiből ellenségeskedés, gyűlölet, irigység, harag, és amiből minden szörnyűség fakad” – mondta Beer Miklós.
A szentmise után dr. Polgár Éva zongoraművésznek, a Los Angeles-i Nemzetközi Liszt Verseny igazgatójának előadását hallhattuk, majd Ferenczy Ernő Ervin, Zebegény alpolgármestere köszöntötte a megjelenteket, köztük Rétvári Bence KDNP-s országgyűlési képviselőt, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkárát, Harrach Péter országgyűlési képviselőt, a Dunakanyar és Ipoly-menti települések vezetőit, német nemzetiségi önkormányzatának képviselőit, Ritter Imrét, az országgyűlés német nemzetiségi képviselőjét. Eljöttek az emlékezésre az aldebrői, a kerecsendi és a kompolti német nemzetiségi önkormányzatok vezetői is.
Ferenczy Ernő Ervin emlékeztetett arra a napra, amikor több száz embert vittek el a településekről csak azért, mert német származásúak voltak.
„Félelemmel indultak útnak a januári hideg hajnalon, az ígért kicsi munkára. Gyaloglással megtelt útjukon, mikor már Kál-kápolnáig vánszorogtak, kezdték sejteni, hogy becsapták őket.” – emlékezett Ferenczy Ernő Ervin az akkori történésekre.
Ezt követően Rétvári Bence részletesen beszélt annak a kornak a politikai hátteréről, Hitler és Sztálin meg nem támadási szerződéséről, s hogy a két vezető barátsága nem tartott sokáig, szembe kerültek egymással: „Egy háború amikor elindul, sohasem tudjuk, hogy mi lesz a vége” – mondta.
Akkor ők összefogtak, utána pedig a szovjetek minden 18 és 30 év közötti német nőt és 17 és 44 év közötti német férfit a szovjetek által megszállt területeken deportálni rendeltek el – emlékeztetett.
Nem önhatalmúlag, nem hirtelen jött ötlettől vezérelve tette ezt Sztálin – mutatott rá a KDNP-s politikus -, hiszen korábban, 1943-ban Teheránban már közölte Churchill-lel és Roosevelttel, hogy 4-5 millió embert fog elhurcolni ezekről a területekről, és a nyugati civilizált országok vezetői 1943-ban egy bólintással hagyták ezt jóvá.
De nemcsak a németeket vitték el – idézte fel -, hanem azokat is, akik a megszálló szovjetek és az őket kiszolgáló akkori kommunista vezetők útjában álltak, egy rendőrségi határozattal málenkij robotra, „kis munkára” küldték őket a Gulágra.
Rétvári Bence úgy fogalmazott, a nácik kegyetlenkedése éppen hogy véget ért Magyarországon, és máris jöttek az új elnyomók, a szovjetek, akik ugyanúgy marhavagonokban szállították a magyarokat, csak éppen nem a koncentrációs táborok, hanem a szovjet kényszermunkatáborok, a Gulag felé. Mindezt a nagyhatalmak tekintetüket elfordítva nézték – jegyezte meg, hozzátéve: nem volt meg akkor a szuverenitásunk, nem volt meg az önállóságunk, hogy ezekkel szemben fel tudjunk lépni.
„Ezért nagy kincs, nagyon fontos minden országnak, minden embernek is a saját önállósága, minden országnak a szuverenitása, hogy a nagyhatalmak ilyesfajta kísérleteivel szemben meg tudja védeni a saját országát” – hallottuk.
Megismerhettük Rétvári Bencétől Placid atya történetét, aki a Gulagon a raboknak örömolimpiát rendezett.
„Örömolimpiát rendezett rabtársainak, meghirdette a versenyt, hogy aki a nap végén a legtöbb apró örömöt tudja elmondani, az nyeri aznap az olimpiát. Erre volt hitéből fakadó lelkiereje, hazájától több ezer kilométerre, embertelen körülmények között, hogy örömolimpiát szervezzen, hogy így próbálják túlélni ezt az időszakot.”
Az általános iskolások műsora után a jelenlévő települések képviselői koszorút helyeztek a templom előtti kopjafára. Itt beszédet mondott Ritter Imre, az országgyűlés német nemzetiségi képviselője. Ezt követően az iskola tornacsarnokában levetítették a „Malenkij robot – Zebegény hangja című filmet, majd az iskola aulájában Hirling András nyitotta meg a 111 – dokumentum a zebegényi elhurcoltakról szóló kiállítást.
A málenkij robot 80. évfordulóján Nagymaros város látja vendégül a közös megemlékezés résztvevőit.
Dunakanyar Régió/MTI/Rétvári Bence közösségi oldala
