Dunakeszi Nagyállomásával szemben, az egykori Pavilon melletti gyönyörű Trianon emlékművünket körülvevő oszlopsort megviselték az eltelt évek. Itt volt az ideje a felújításnak, melyet Dióssi Csaba polgármester támogatásával, Nyíri Márton alpolgármester közreműködésével, a Dunakeszi Közüzemi Nonprofit Kft. segítségével sikerült méltó módon rendbe tenni. Az oszlopokba Bartinai Péter önzetlen munkával véste be az 1920-ban elszakított területrészek jelentősebb városainak nevét.
Ezt az emlékművet a Dunakeszi Lokálpatriota Egyesület állította 2005-ben. Az alkotást Demeter István székelyudvarhelyi szobrászművész készítette. Azt ábrázolja, hogy az ország bár több darabra tört, de az elbillent Szent Korona ennek ellenére is összetartja a nemzetet. Az emlékmű felavatásán Makovecz Imre mondott beszédet.
2023. október 15-én, vasárnap délután Skripeczki István és társai szervezése nyomán közel 80 dunakeszi lakos jelenlétében avattuk föl az elkészült tölgyfából készült új oszlopsort, mely 58 határainkon kívül rekedt városunknak állít emléket és segít észben tartanunk 1100 éves történelmünket.
Az ünnepség fényét jeles vendégek jelenléte emelte, akik elmondták az eseménnyel kapcsolatos gondolataikat: Kozma Imre atya, a Máltai Szeretetszolgálat alapítója és vezetője, Dunakeszi egyházainak lelkipásztorai: Chikán Katalin, Ecseri Pál, Dr. Kodácsy Tamás.
A mai korra vonatkozó tanulságokat és figyelmeztetéseket Bartinai Péter foglalta össze Wass Albert üzenetét idézve: Nem az a fontos, hogy ki mennyi pénzt hoz az országba,
hanem, hogy ki mennyi jót, szépet és hasznosat tud cselekedni a magyar közösségért!
Hasonlóan elgondolkoztató Arany János idézete is:
„Ha minket elfú az idők zivatarja: nem lesz az Istennek soha több magyarja.”
Az ünnepi beszédet Csákó József, városunk díszpolgára mondta, melyből néhány gondolatot emelünk ki. Ez békediktátum volt! Magyarország kétharmadát felosztották a szomszédos államok között, elvesztettünk 11 millió lakost, amelynek 35 %-a magyar nemzetiségű volt. A csonka Magyarország kilátástalan gazdasági helyzetbe került. Az elcsatolt területekről közel fél millió magyart üldöztek el az idegen hatalmak. A területek hovatartozásával kapcsolatban a népszavazásoktól elzárkóztak a rólunk döntő hatalmak, egyedül Sopron esetében lehetett azt megtartani.
1920. június 4-én megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, a hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat fél árbocra eresztették, 10 percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek. Ez volt a gyásznap.
Csákó József szerint ki kell elemeznünk, mi, miért történt, szembe kell néznünk a tényekkel. Annak idején a Monarchia nem csak katonai vereséget szenvedet, Károlyiék és Kun Béláék, azaz a belső ellenség összeesküvése okozta a tragédiát.
Mit tehetünk? Fel kell támadnunk, lelkesíteni kell honfitársainkat. „Csakazértis” erős magyar akarattal, azzal a bizonyos magyar virtussal kell a talpunkra állni. Ehhez szükségünk van önbecsülésre, önérzetre, önbizalomra. Csak annak a nemzetnek van jövője, amelyik az ütésből föl tud állni. Határai csak az országnak vannak, de a nemzetnek nincs! Látogassuk az elszakított területek magyarjait, ami katarzisélménnyel tölt föl minket, ez az összetartozás.
Gondoljunk rá, 20-30 év múlva mi lesz unokáinkkal?! Nem kicsi a felelősségünk! Lesz-e elég keresztény érzelmű magyar a Kárpát-medencében?
Az esemény hangulatát Guttman Vilmos megrázó versmondása alapozta meg, majd tovább erősítette azt Arany Éva éneke, valamint a Dunántúlról érkezett Szabó Enikő és Veress Csaba (ének-gitár) előadása. A beszédek és az áldások elhangzása után fellobbantottuk az összetartozás lángját, majd a megjelentek többsége végigsétált az oszlopsoron a városneveket olvasva.
Windhager Károly
