Czifra Zoltán 1942. november 10-én, Keszthelyen született. Húsz éve lakik Dunakeszin. Pályafutása alatt 1965-1976 között 25-ször volt válogatott, hétszer nyert egyéni magyar bajnokságot hármasugrásban, csapattal is sokszor volt első. Édesapja, Czifra József a 1930-as évek végén kitűnő tízpróbázó volt. Zoltán 1969-ben az év atlétája címet nyerte el. Gazdag sportpályafutásáról beszélgetek vele.
–Hogyan indult a pályafutásod? – kérdeztem az egykori kiváló sportolótól.
– Úgy érzem, elég későn, középiskolába jártam Pécsen és itt ismerkedtem meg az atlétikával, ezen belül a hármasugrással. Zalaegerszegre kerültem, a ZTE színeiben versenyeztem, itt indult el az atlétika pályafutásomnak a felfelé ívelése. Bevonultam katonának 1963 márciusában, utána már a Budapesti Honvéd színeiben versenyeztem. A következő évben már első osztályú szintre ugrottam.
– Milyen sikerekkel, eredményekkel büszkélkedhetsz?
– Nagyon sok magyar bajnokságot nyertem, fedett pályán is. A 60-as években Kalocsai Henrik, Iván Dragán, és én, akkor a világ hármasugró elitjéhez tartoztunk. Kijutásomhoz az olimpiára 19-szer kellett megugranom a szintet, és így kerültem be a magyar csapatba. A tizenkilencedik olimpiát Mexikóban, 1968. október 12-27. között rendezték meg. A hármasugrást Viktor Szanyejev nyerte, Kalocsai barátom 10. helyen végzett, én a selejtezőben sérülten 15.04 ugrottam, kiestem, nagyon fájt. Sajnos az egyik edzésen súlyosan megsérültem, elszakadt a combizmom. A következő állomás Athénben a szabadtéri Európa-bajnokság volt. Itt a háromszoros olimpiai szovjet Viktor Szanyejev, a nagy ellenfél nyert és mögötte a második lettem (16.85). Nem sikerült legyőznöm, el kell ismerni, ilyen klasszistól kikapni nem szégyen. Az eredményeimmel csak második lettem a világranglistán.
– Pályafutásod alatt kik voltak, akiktől sokat tanultál?
– Dr. Báthory Béla edzőmtől és a versenytársaktól. Kalocsai Henrikkel jó barátok voltunk, annak ellenére, hogy a pályán vérre menő küzdelmet folytattunk egymás ellen.
– Sportpályafutásod után hogyan alakult az életutad?
– A Budapesti Honvéd, majd a Magyar Atlétikai Szövetségénél az ugrások és összetett versenyzések szakági edzője lettem, női és férfi vonalon. 1992-ben a kuvaiti válogatott edzője lettem 2022-ig. Tíz év kint. Bejártam Ázsiát a versenyzőkkel, voltam Egyiptomban, Szíriában… Ennyi külföldi tartózkodás elég is volt, sokszor lett volna lehetőségem külföldi színekben versenyezni. Nem tudtak elcsábítani, ide kötött a magyarságom, a családom és barátaim. A családom minden segítséget megadott, két lányom külföldön él. Mária nővérem férje, Ivanov Dragan kitűnő hármasugró.
– Sportpályafutásod alatt sok sztoriban volt részed?
– Több is van. A legkedvesebb a szívemnek, ami barátom és ellenfelemmel történt. Franciaországban a Világhadseregek Spartakiádján elkallódott a csomagom, benne az ugró cipőm. Kezdődött a verseny, ott álltam mezítláb. Kalocsai Henrik levette a lábáról a saját cipőjét és ide adta, így tudtam én is elindulni. Hab a tortán, hogy saját cipőjében vertem meg, 1 centiméterrel ugrottam nagyobbat nála. Sokat jártam Londonban. Egyszer eltévedtem, késő este betértem egy helyre, nagydarab ember állt előttem, mondom angolul mi a helyzet, megszólal, beszéljünk magyarul, kiderült, hogy a 30-as években vándorolt ki, ahányszor kimentem versenyezni, mindig kijött elém. A legkedvesebb hely ahová mindig szívesen mentem Lengyelország volt. A hetvenes évek elején részt vettem az angol nyílt bajnokságon és ott, hármasugrásban első lettem, az angol királynő, II. Erzsébet gratulált.
– Hogyan tovább?
– Sporttal kapcsolatos terveim 80 éves korom után már nincsenek. Húsz éve élek Dunakeszin, jól érzem magam. Dragán jön a budapesti atlétikai világbajnokságra. Május 20-án Debrecenben a magyar olimpikonok találkozóján voltam. A Fóti úton, a negyedik emeleten lakunk, ez azt jelenti, hogy lefelé és felfelé is 77 lépést kell megtennem. A tiszaroffi nyaralónk udvarán élem ki a kerti munkát, a szabadságot. Szeretnék még sokáig ilyen szeretetben és kondícióban élni…
Solymosi László
