A város és a Dunakanyar zsidósága deportálásának 79. évfordulója alkalmából rendezett kegyeleti eseménynek adott helyet május 18-án a váci zsinagóga.
Turai János, a Váci Zsidó Hitközség elnöke a díszvendégek sorában köszönthette többek között Rétvári Bence államtitkárt, a térség országgyűlési képviselőjét, Marton Zsolt váci megyéspüspököt, dr. Róna Tamás főrabbit, a MAZSIHISZ Rabbi Testületének elnökét, a Magyarhoni Zsidó Imaegylet elnökét és kíséretét, dr. Gloviczki Zoltánt, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorát, Csuka Tamás nyugalmazott református tábori püspököt, Surjányi Csabát, a Hit Gyülekezet miskolci és váci főpásztorát, Katona Miklóst, a Váci Piarista Kilátó Központ igazgatóját, Raáb Gábort, a MAZSIHISZ közép-magyarországi területi csoportjának kántorát, Imre Zsoltot, a Dunakeszi Járási Hivatal vezetőjét.
– A váci gettó viszonylag rövid ideig állt fenn, a negyvenedik napon megérkezett a kiürítési parancs. Egy esős hajnalon mindenkit kitereltek a vasútállomás rámpájára, és még azon a napon elszállították őket a monori téglagyár területére, a Pest megyei gyűjtőhelyre. Monorról június 25-én és 26-án két vonatszerelvénnyel egyenesen Auschwitzba vitték a váciakat, ahol a megérkezés után a betegeket, a terhes nőket és gyerekeket egyenesen elgázosították, a munkaképeseket pedig halálra dolgoztatták, vagy az orosz frontra vitték a magyar és német csapatok előtt golyófogónak, vagy az aknazárakra űzték őket. Végezetül a váci régió több mint 3000 fős zsidó lakosságának 90 százalékát elpusztították Auschwitz-Birkenau poklaiban, a munkaszolgálatokban és az orosz fronton. A mai napon rájuk emlékezünk – fogalmazott a gyászos múltról Turai János.
Rétvári Bence belügyminisztériumi államtitkár, a térség országgyűlési képviselője kiemelte: minden ilyen alkalom felszólítás, hogy vigyázzunk embertársainkra minden időben, mert az emberélet a legfontosabb érték.
– A kormány mindent meg kíván tenni a zsidó közösség biztonságáért, fontosnak tartja, hogy minden zsidó ember biztonságban érezhesse magát Magyarországon – mondta a politikus.
Szavai szerint egy ilyen helyi megemlékezésen, amikor élettörténetek és utcanevek hangzanak el, a távoli számokból közeli tragédiák lesznek, ami szavai szerint felér egy felszólítással, hogy az emberélet védelmét minden áron elsődleges értéknek és feladatnak kell tekinteni.
Marton Zsolt megyéspüpök – megemlítve, hogy először jött a zsinagógába mostani minőségében – először is kipára cserélte főpásztori fejfedőjét, majd nem akadémiai jellegű beszédet mondott, hanem tanúságot tett a zsidósággal való kapcsolatáról.
– Már Maglódon telt gyerekkoromban fontos igazodási pont volt az izraelita temető, mindig elvitt mellette az utunk vasárnaponként a templomba menet és onnan hazafelé tartva. Évtizedekkel később egyházi iskolásként nagyon érdekeltek más felekezetek is, és nem csak protestáns tetvéreinkkel imerkedtem meg, hanem alkalmam volt egyszer eljutni a zuglói zsinagógába is, Kardos Péter főrabbi volt ott akkor a szolgálattevő, akivel később egy rádióműsorban együtt voltunk meghívott vendégek. Papnövendégként, amikor a kispapoknak amolyan diákelöljárója lehettem, úgy döntöttünk, hogy a magyar zsidóságról is szeretnénk minél többet tudni, a millecentenárium évében meghívtuk Schweitzer József főrabbit, aki nagy örömmel jött közénk, és egy szép estét töltöttünk együtt. Később papnevelőként pedig kétszer is elvittem a növendékeimet a Dohány utcai zsinagógába, ahol istentiszteleten is részt vettünk. Ekkoriban kialakult egy nagyon szép baráti kapcsolatom egy idős asszonnyal, Bíró László püspök atyának volt a titkára Mária, akitől ugyancsak sokat megtudtam a zsidóságról, ő is bujkált a vészkorszakban, megmenekült a szüleivel együtt. Egyszer elmondta, hogy a lányaik után nagyon szerettek volna már egy fiú gyermeket is, de végül maradt a fogadott fiúság, amivel megtisztelt, a tőle kapott imakönyv egy fontos kincsem – adott számot a püspök személyes kötődéseiről.
Végül bocsánatkéréssel zárta beszédét, így fogalmazva: „Most, az emlékezésnek ezen a kegyeleti eseményén engedtessék meg nekem, hogy bár nincs közöm azokhoz az emberekhez, akik itt Vácon a szörnyűségeket elkövették, de mivel bizonyára voltak olyanok közöttük, akik megvoltak keresztelve, s magukat kereszténynek tartották, nem értek egyet azzal, amit ők akkor tettek. Ezért most én is megteszem, amit több elődöm, hogy az ő nevükben bocsánatot kérek, bár tudom, hogy nem lehet bocsánatkéréssel semmissé tenni a múltat, szégyellem, hogy ha voltak ilyen úgymond keresztények. Ugyanakkor örömmel tölt el, hogy hitközségi elnök úr is említést tett az embermentőinkről, hiszen a mi hitünknek egy sajátja a segítségre szorulók befogadása és felkarolása.”
A kegyeleti szertartást Raáb Gábor kántorral közösen vezető dr. Róna Tamás főrabbi azzal a gondolattal zárta, hogy ha minden egyes itteni holokausztáldozatról külön-külön egyperces néma főhajtással tudna megemlékezni a közösség, több mint két napon át egyfolytában állva kellene maradni, lehajtott fejjel adózva az elhurcoltak és meggyilkoltak emlékének.
Ribáry Zoltán/Dunakanyar Régió
