„Megőrültem, hogy létezik ilyen hely! Nekem itt kell élnem!” – Hódi Richárd, a TV2 Tények Plusz műsorának szerkesztő-riportere katonaként szeretett bele Dunakeszibe, és a média világában is igyekszik mindenkivel megismertetni kedvenc városát a színes témákon keresztül.
– Honnan és mikor indult a riporteri, műsorvezetői pályád, a nézők mikor találkozhattak veled először az éterben?
– A ’90-es évek elején egy évig a City Rádió Miskolc esti betelefonálós műsorát vezettem az egyik barátommal. Utána elkalandoztam a kereskedelem világába, de sok év után a véletlen úgy hozta, amikor már Dunakeszin éltem, hogy a népszerű Dunakeszi Kinizsi futsalmérkőzéseinek a helyszíni kommentátora lettem. Idővel az ugyancsak a városunkban élő, a TV2 ismert híradósával, Szebeni Istvánnal közösen is közvetítettük a meccseket, tájékoztattuk a nézőket. Abban az időben óriási népszerűségnek örvendett a helyi futsal, a kiváló játékosokkal felvonuló csapat mérkőzéseire járni igazi közösségi eseménynek számított, ami fantasztikus élmény volt. A Kinizsi fénykorában mindig telt ház volt a Radnóti gimi sportcsarnokában, 500-nál is több néző szurkolt a csapatért egy-egy találkozón. Ez Magyarországon példátlannak számított, főként az NB II-ben. Más kérdés, hogy akkor olyan játékosok játszottak itt, mint az egykori nagypályás válogatott Horváth Feri, aki most edző, vagy akár Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter úr, aki rengeteget tett a futsal dunakeszi népszerűsítéséért. A gyerekek azóta is futsalos melegítőben járkálnak, sportolnak és mozognak. Az egy arany időszak volt.
– E szerint a sport, a futsal révén nyílt meg előtted a televíziós karrier lehetősége?
– Valóban! Szebeni István az idő tájt távozott a TV2-től, akit azonnal felkértek híradósnak a három megyét összefogó győri Oxygen Mediahoz, ő pedig szerkesztő-riporternek maga mellé vett. Évekig dolgoztunk így, majd ő visszakerült a TV2 híradós csapatába, én pedig itt helyben egy cégnél a média és marketing területén helyezkedtem el. 2019 nyarán, amikor indult a TV2 Tények Plusz magazinműsor, Szebeni Pisti újra megkeresett, hogy szerkesztő-riporterként csatlakozzak a csapatukhoz, amire örömmel mondtam igent. A próbafelvételek, a meghallgatások után szeptemberben már ott kezdtem, naponta a legnézettebb idősávban a 48 perces műsort 6-7 perces anyagokkal kell megtölteni. Esténként hat-hét önálló téma, kis minimozik.
– Ez szerkesztőként sem akármilyen szakmai kihívás.
– Ez a szép ebben a feladatban, hogy olyan érdekes és a nagyközönség számára is izgalmas, közérdeklődésre számot tartó témákat dolgozzunk fel igényesen. Már a téma kiválasztásánál megjelenik a szerkesztő szakmai felelőssége. Nagyon kreatívnak és felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy a javasolt téma „átmenjen” a szakmai szűrőn. Nyilván vannak úgymond „kötelező témák”, például egy tragikus esemény, mint Kóbor János halála tavaly. Az adásba javasolt téma forgatókönyvét teljes szakmai részletességgel kidolgozzuk – elmegyünk a sztár otthonába, ott mit csinálunk, hova kísérjük el, végül elbúcsúzunk tőle –, és azt elküldjük a főszerkesztőnek jóváhagyásra, majd kezdődik a szervezés. Sok ismerős, barát hangoztatja, milyen jó nekem, hiszen sok érdekes, híres emberrel – Bodrogi Gyula, Charlie – találkozhatok. Te tudod a legjobban, Imre, amire mások irigykednek, az ennek a munkának körülbelül az 5%-a. Az oroszlánrésze az azt megelőző szervezés, és a lebonyolítás az operatőrrel, a hangtechnikussal, majd a háttérmunka: vágás, felirat, zene, stb. Ha sztárriporter lennék a CNN-en és 20 fős stáb dolgozna mögöttem, az jó lenne, de ez nem így van. Közel 700 anyagot csináltam eddig, ebből mintegy 660-at itt a Tények Pluszban, a TV2-n.
– Közismert, hogy sokoldalú, színes egyéniség vagy, széles körű a kapcsolatrendszered a művészvilágban-, a sport- és a kulturális életben egyaránt. De gondolom, hogy ez a nagy előny sem nélkülözheti az alapos szakmai felkészülést egy-egy riportalanyból.
– Ebben az életkorom előny, hogy elmúltam 50 éves, így sok magyar híresség, művész munkáját jól ismerem. Persze, azért utána is olvasok, de egyébként magánemberként is érdekelnek a művészek. Inkább a napi aktuálisokból kell felkészülnöm, volt-e az életében valamilyen fordulat, boldogság, nehézség, dráma.
– A sok-sok riport közül melyiket tartod a legsikeresebbnek?
– Kóbor János halála óta a felesége és a lánya nem szólalt meg sehol. Pedig sok mindent ajánlottak nekik más tévéktől, de végül velem leültek néhány héttel ezelőtt, és egy nagyon szép, hosszú, nagyon jól sikerült interjút készíthettem velük. Bár ne lett volna ilyen apropója!
– Milyen szempontok alapján választasz témát, mi az, amit te szeretnél átadni a nézőknek leginkább? Mi a szerkesztői ars poeticád?
– Két szempontom van: aktuális legyen, és pozitív tartalommal bírjon. Nézem a híreket, és keresem bennük, mit lehet bulvárosan, pozitívan feldolgozni, de sokszor van olyan, hogy a téma „az utcán hever”. Például a feleségem egyszer az egyik barátnőjétől kérdezte, hogy van-e nála telefontöltő. A hölgy a töltőért kutatva elkezdett kipakolni a táskájából, amiben csavarhúzó, villáskulcs, arclemosó, arctörlő és még kutyakaja is volt. Ez apropót adott ahhoz, hogy ismert hölgyeket – színésznőt, műsorvezetőt – munkába érkezésükkor spontán megkértem, például Barta Sylvia időjárás-jelentőt, hogy a Mokka stúdiójában a kamerák előtt pakolja ki a táskáját. A legnagyobb meglepetésemre még csípőfogó is volt benne! Azt mondta, azért, ha a fülbevalója meglazul, azzal meg tudja csinálni.
– Térjünk vissza Dunakeszire. Miskolccal kezdtük, és hogy kerültél ide?
– Itt voltam katona, 1989-ben idehoztak a kutyás laktanyába. Miskolci panelházas srácként, amikor megláttam itt május végén, hogy az emberek úszógumival, gumimatraccal a hónuk alatt mennek, el sem tudtam képzelni, hova tartanak. Azt hittem strandra, majd megláttam, hogy itt folyik a Duna. Én ott megőrültem, mondtam, ha ilyen hely van Magyarországon, akkor egyszer nekem itt kell élni. Tíz évig dolgoztam azért, hogy a családommal ideköltözhessünk ’99-ben. A kislányom már itt kezdte az általános iskolát, és a gimnáziumot is itt végezte. Tehát ő már dunakeszi lány. Én mindig miskolci fiú maradok, de több barátom, több kapcsolatom van már itt, Dunakeszin. Szívügyem Dunakeszi, nagyon sok olyan interjút csináltam, ami a városhoz köthető. Például klímaszerelővel, autószerelővel, átvert házaspárral, vagy a Kovács Pékségnél, a büfénél, az új körforgalomnál. Próbálok sok-sok ilyen interjút szemfülesen elsütni a főszerkesztőnél, eddig sikerrel.
– Szerkesztőként is megdobban a lokálpatrióta szíved?
– Ez természetes, hiszen ezer szállal kötődöm Dunakeszihez, az itt élő emberekhez, barátaimhoz. A legkedvesebb interjúim egyike is ide köthető: a mindig jó kedélyű Mogyoró Karcsi és családja, akik Kimi Räikkönen rajongók és ma már büszkén mondhatják, hogy barátok. Lányuk tudta, hogy Svájcban hol lakik a Forma 1-es ikon, és egyszer, Barcelonából, az egyik Forma 1-es futamról hazafelé, akkor még ismeretlenül, felkeresték a pilótát a hungarikumokkal is megtöltött ajándékcsomaggal. A pilóta épp otthon volt, beinvitálta őket, buliztak, majd az összes európai versenyre meghívta a családot Kimi Tribune és Forma 1 Paddock jegyekkel, de vacsoráztak is együtt, buliztak itthon, külföldön. Közös képeik, videóik vannak, rengeteg levélváltás, relikviák, sisakok, ruhák, stb… Amikor először hallottam, nem akartam elhinni, hogy egy világsztárnak dunakeszi barátai vannak, de aztán a közös fényképek, videók minden kétséget kizáróan meggyőztek erről a fantasztikus kapcsolatról.
– Szenvedélyesen beszélsz a munkádról. Szerintem neked a szerelmed a televíziózás.
– Igen. Ha munkahelyet kellene mondanom, ettől jobb munkahelyet nem tudok elképzelni. Nyilván vannak olyan szenvedélyeim, amelyek pihentetők, mint az éneklés, a gitározás. Ezekkel manapság kevesebbet tudok foglalkozni, de azért baráti társaságban még nyomjuk. Pont egy éve karácsonykor meghívott egy fiatal feltörekvő zenekar, hogy két dalt énekeljek el velük, és telt házas koncertünk volt a Metro Clubban. Ámultam, hogy éneklik azokat a dalokat, amelyeket én tettem sikeressé a YouTube-on. A vitorlázás még nagy hobbi. Ez is Dunakeszihez köthető, Rozner Tomi barátom szoktatott rá 15-16 évvel ezelőtt.
Úgyhogy ezek a szenvedélyek. Szerencsésnek érzem magam, mert szívesen megyek be dolgozni. Nem mondom, hogy szombat-vasárnap is jólesik, vagy nyáron, amikor a többiek buliznak a Balatonon, és hiába van hétvége, délután négykor ott kell hagyom őket. Nagyon sok jó kapcsolatra tettem szert ebből a – mondjuk úgy – sztárvilágból. Sok olyan zenész, színész, sportoló van, akivel már barátilag is találkozunk a munkán kívül.
– Mit jelent számodra a család, az ünnep, a karácsony?
– E téren is nagyon szerencsés vagyok, 30 éve élek tartós és boldog házasságban. 1984 óta ismerem a feleségemet, középiskolában osztálytársak voltunk, ’89 óta pedig egy párt alkotunk. Sok periódust megéltünk együtt. Van egy 28 éves lányom, akivel szintén nagyon jó a kapcsolatunk, bár vele tudok a legnagyobbakat vitatkozni, és uram bocsá’, veszekedni, de hamar ki is békülünk. Egy igazi önérzetes hölgy. De az ünnep szent! Már a lányom férjhez ment, így már két család vagyunk. Az ünnep egyik napján a vejem családjánál vagyunk, a másik nap az én családomnál. Sajnos a feleségem szülei már meghaltak.
A vejem, aki 29 éves és egy egészen más generáció, de ő is szívesen tölti velünk a szilvesztert is, ahova a barátaikat is elhozzák. Ennek nagyon örülök. Én 28 évesen el nem mentem volna anyámékkal bulizni sehova. De ez most már más világ. Tehát mi ugyanúgy bulizunk, mint a fiatalok. Így vagyunk együtt boldogok!
Vetési Imre (Dunakeszi Polgár)
