Huszon évvel ezelőtt láttam egyszer Az ÚT (The Way) című filmet Martin Sheen főszereplésével, ami nagyon megérintett. Akkor még nem úgy tekintettem erre a történetre, mint most, de megszületett bennem a döntés, hogy felveszem a bakancslistámra. Örök hálával tartozom barátnőmnek, Szomenszky Katalinnak, aki 2020 októberében feltette nekem a kérdést, hogy „Engem hív az út, megyünk?”. Pár pillanat gondolkozás után igent mondtam, ezzel kezdetét is vette közös Utunk.
Ezt a zarándoklatot mindig is valami fátyolos, megfoghatatlan misztérium lengte körül számomra. Csodálattal néztem fel azokra az emberekre, akik végigjárták, és érdeklődve hallgattam történeteiket, hiszen semmilyen elképzelésem sem volt, hogy a valóságban milyen is lehet ezt megélni. Fogalmam sem volt, hogy egy hónapig hogy hagyom itt a megszokott életemet, és hogyan fogok félnomád módon vándorolni idegen országokban az időjárás viszontagságaiban, úgy, hogy azt sem tudom, aznap majd hol hajtom majd álomra a fejem.
Mindig szerettem a kihívásokat, tele volt a fejem hogyanokkal és más kérdésekkel, de hatalmas volt a motíváció, hogy kiléphetek a komfortzónámból, és ezzel tágíthatom a határaimat. Óriási teret nyitottam a lelkemben a nagyvilág felé és mivel a világ is nyitott felém, fejest ugrottam az ismeretlenbe. Be kell vallanom, hogy az egómnak is nagyon tetszett a kihívás, elképesztően menőnek tartottam, hogy azok közé az emberek közé tartozzam, akik már teljesítették. A franciaországi Szent Jakab út St. Jean Pied de Porttól Santiagoig kb. 776 km volt, amit 24 nap alatt tettünk meg. Erős kezdésként meg kellett másznunk a Pireneusokat (1480 m), ami igazi embert próbáló és heroikus küzdelem volt. Ezt 14 óra alatt tettük meg, reggel 6:30-tól este 20:30-ig (másnak ez általában 6-7 óra). Én azonban kilátástalannak láttam a helyzetet, úgy éreztem, hogy ennek a felfele gyaloglásnak soha nem lesz vége. De végül egymást támogatva és erősítve továbbjutottunk.
Napjaink a következő képpen váltották egymást egy hónapon keresztül: Reggel 5 órakor ébredés, 6 órakor indulás 5-7 Celsius-fokban (ilyen hideg volt minden reggel). A hűvösért kárpótolt az, hogy minden reggel láttuk a csodaszép napfelkeltét, ami igazán feltöltötte a lelkünket a nap egészére. 10 óráig gyaloglás, ekkor egy pihenőidő reggelivel, majd folytattuk utunkat délután 14 óráig, az előző napon lefoglalt albergéig. Fontos volt, hogy ezalatt nem beszélgettünk, Kati haladt elöl, én hátul már csak azért is, mert plusz kihívásként elképesztő bokafájdalommal küzdöttem. Közel 20 napon át feldagadt lábbal, mérhetetlen fájdalommal vándoroltam, erre egyáltalán nem számítottam, és végülis ez határozta meg az utamat. Két héten keresztül szinte minden percben feltettem magamnak a kérdést (nem túl cizelláltan), hogy mégis mit keresek én itt? Miért kaptam ezt a szenvedést éppen most? Azonban ahogy telt az idő, valamennyire megbarátkoztam extra terhemmel, és már csak az lebegett a szemem előtt, hogy eljussak a végéig, mert tudtam, hogy soha nem adom fel.
Fontos leszögezni, hogy ez nem séta, nem gyaloglás, hanem zarándokút. Lehet együtt menni, de mindenkinek a saját útját kell járnia. Úgy is mondhatnám, hogy itt csak az út van és én, a saját gondolataimba, érzéseimbe merülve. Ez egy 30 napos elvonulás, amikor itthon hagyod a sémáidat, a szokásaidat, a kényelmedet, a bőségedet, és átváltasz egy egyszerű életmódra, 3 db pólóval, borsónyi tüsfürdővel, egy 7 kg-os hátizsákkal, amiben minden benne van, amire egyébként egy embernek szüksége lehet. Az eddigi hétköznapokat felváltotta egy elképesztően sokszínű világ. Találkozások a világ minden tájáról érkezett emberekkel, új ételek, ízek, nagyon dús, különleges növényzet, szinte mindig kísért minket egy folyó, madárcsicsergés. Na és persze a kíváncsiság, hogy a holnap mit tartogat számunkra.
A főbb, nagyobb állomások voltak: Pamplona – Burgasz – Leon és Santiago, ahova a 24. napon megérkeztünk és végre átvehettük a Compostellát (oklevelet), ami méltó elismerése és megkoronázása az utunknak. Sajnos a lábam állapota miatt kétszer buszra kellett ülnünk, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy végig tudjam csinálni az utat. Utóbb megértettem, hogy mindennek jelentősége volt, a fájdalomnak, a nehézségeknek, a kompromisszumoknak, a megbocsátásnak. Santiago után 6 nap pihenés következett: Muxia- Fisterre-Porto. Muxiában a sziklákon ülve az óceán partján érkezett meg a lelkem. Mérhetetlen békét és boldogságot éreztem, azt, amiért tulajdonképpen ide jöttem, amiért az egész utat végigjártam. Azt éreztem, hogy végre igazán szabad vagyok, és végtelen hálát éreztem mindenért. Mindenkinek azt kívánom, hogy élje át ezt az érzést!
„Aki zarándok, nem rohan,
Aki zarándok nem menekül,
Aki zarándok, nem túrázik.
Aki zarándok nem kirándul.
Aki zarándok, nem sétál,
Aki zarándok nem bóklászik.
Aki rohan, azt az idő szorítja.
Aki zarándok, az az időt tágítja.
Aki menekül, önmaga elől fut,
Aki zarándokol, önmaga felé tart.
Aki menetel, másokhoz igazodik,
Aki zarándokol, saját ritmusra jár „
Buen Camino, Dér Katalin
