Suhajda Szilárd idei célja – a 8516 méter magas Lhoce megmászása – része annak a hosszú távú projektnek, mely során szeretné elérni bolygónk öt legmagasabb hegycsúcsát. A Magyar Lhoce Expedíció 2022 keretében a hegymászó április 6-án indult Budapestről, hogy a tavaszi himalájai szezonban a negyedik legmagasabb pontra tűzhesse ki hazánk lobogóját.
Miután első akklimatizációs köre során már aludt a 6400 méteren található kettes táborban, néhány nap alaptábori pihenés után ismét elindult felfelé – a hegymászó célja ezúttal a hármas tábor magasságában történő éjszakázás volt. A most lezárult rotáció alkalmával Szilárd négy éjszakát töltött a hegyen, célját pedig túl is teljesítette. Április 28-án hajnalban indult az alaptáborból, ahonnan rögtön a kettes táborba ment. 29-én ért fel – a hivatalos hármas tábor fölé száz méterrel – körülbelül 7300 méterre, ahol újabb táborhelyet épített ki. Végül havazásban és viharos körülmények közt, két éjszakát is eltöltött itt a mászó.
Bár a zord körülmények nem voltak betervezve – ámbár természetes tényezői egy expedíciónak –, de a 7300 méteren történő éjszakázással Szilárd megfelelt azon ökölszabálynak, mely szerint a csúcsmászás feltételeként nagyjából ezer méterrel a csúcs magassága alatt szükséges aludni. A sikeres csúcsmászás egyik kulcsa az alapos akklimatizáció – ezért döntött a hegymászó egy második éjszaka mellett is.
Ereszkedés közben újabb éjszakát töltött a kettes táborban, majd május 2-án tért vissza az alaptáborba.
„Nem álltam meg a hármas táborban, súlyos zsákom ellenére volt kedvem tovább kapaszkodni: bár jártak már serpa mászók magasabban, a meredek jég csontkemény volt és érintetlennek tűnt. Ez olyannyira nehezítette haladásom, hogy nagyjából három óra alatt emelkedtem újabb száz métert. Egy bizonyos ponton rögzítettem málhám és anélkül mentem tovább, bízva egy sátornyi vízszintes felületben, de a terep reménytelennek bizonyult. Végül visszatértem és estébe nyúló, vesződséges munkával, egy matracnyi felületet a jégbe vágva alakítottam ki éjjeli menedékemet: a sátor ponyvája lehetetlenül megdőlve tornyosult fölöttem. Mindkét napomat egy jégcsavarba kikötve töltöttem. Az első éjszaka havazott – másnap alig merészkedtem valamennyit feljebb –, a második éjszaka viszont eszeveszett volt: olyan vihar csapott le rám, hogy félig alvó állapotban öt órán keresztül kapaszkodtam a sátorba, hogy ne törje össze vagy ne tépje le rólam a szél! Volt már ilyen és bizonyára lesz is még, de véget nem érő éjszaka volt! Mint utólag kiderült, egy sporttárs a hármas táborból S.O.S. segélykérést küldött, persze hiába: ő tényleg azt hitte, hogy itt a vég!”
A K2 első magyar megmászója tehát felettébb sikeres akklimatizációs kört tudhat magáénak. Szilárd most ismét az alaptáborban, pihenéssel tölti következő napjait, illetve egy úgynevezett „mélypihenőt” is tervez, mely során ezer métert ereszkedne egy bájos himalájai faluig: a zöld övezet nem csak mentális feltöltődést jelent, de az oxigéndúsabb környezet nagyban fokozza a regenerálódást is.
A következő felmenet – a megfelelő időjárási ablak függvényében – így már a csúcsmászást jelentheti. Amennyiben ez megadatik a következő tíz napban (és a Lhoce szélcsendes, száraz idővel ajándékozza meg a mászókat), akkor hatékony akklimatizációjának köszönhetően Suhajda Szilárd szokatlanul korán sikerrel zárhatja expedícióját. Sokkal inkább jellemző azonban, hogy május második felére, illetve végére nyílik meg az emlegetett magas légköri ablak: ez esetben újabb akklimatizációs kör és sok-sok várakozás elé néz a hegymászó.
