2020-ban volt 100 éve, hogy a Párizs melletti versailles-i Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú folyosóján 1920. június 4-én Magyarország küldöttsége aláírta az I. világháború következményeként a történelemben trianoni békeszerződésként ismert megállapodást. A győztes antant szövetség hatalmai diktálta szerződés alapján – felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia – Magyarország elveszítette területének és lakosságának kétharmadát. A magyar nemzet máig nem tudta feldolgozni és elfogadni az antant hatalmak diktátumát. A szomorú évfordulóról a Dunakeszin élő Kaszás Géza, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett színművész 40 előadásból álló önálló esttel emlékezett meg.
– Mi inspirálta Önt arra, hogy a magyar történelem egyik, ha nem a legnagyobb drámájáról verses, irodalmi műsorral emlékezzen meg?
– Évek óta érlelődő elhatározásomat igazán az váltotta tettekre, amikor legutóbb a gyártelepi Köröndön emelkedő Országzászlónál szavaltam a nemzeti összetartozás napján, ahol nagyon kevés fiatal volt jelen. S akkor arra gondoltam, hogy gyerekkoromban, sőt még akkor is, amikor gimnazista voltam, Trianon igazából „csak” egy évszám volt a történelemoktatásban. De hogy ez a nemzeti trauma mit okozott a családokban, egy nemzet gazdaságában, kultúrájában, mit tett az emberekkel, azt soha sehol nem mondta senki. A szüleimnél, a rokonoknál kellett érdeklődnöm, így kezdtem „morzsánként felcsipegetni” a történelmi tényeket. Később, amikor már szabad szelek fújtak, rengeteg anyag gyűlt össze. Egy évszázad telt el az igazságtalan döntés óta, s arra jöttem rá, hogy úgy nőttek fel generációk, melyek tagjai teljesen természetesnek fogadják el ezt a helyzetet. Holott nem kellene, hiszen ráadásul lejárt a szerződés. A világ eszméletlen gyorsan változik, nem lehet tudni, hogy mikor, mi történik, milyen irányba fordul az emberek, a nemzetek sorsa. Óriási erővel száguld a történelem. Ezért azt gondoltam, valahogy fel kell hívni az emberek figyelmét Trianon jelentőségére. Igyekeztem olyan műsort összeállítani, ami ezt a tragédiát kicsit személyessé teszi, bemutatom, hogy mi történt ebben az országban.
– Hogyan tudja személyessé formálni a 100 éve történt nemzeti tragédiát, hiszen még a hatvanas éveinek elején jár? A családi élmények, nagyszülei, édesapja, édesanyja elmondásai alapján vált teljessé a kép?
– Igen, sokat tanultam szüleimtől, nagyszüleimtől, kiváló költőink, íróink verseiből, irodalmi műveiből. Alapvetően színész vagyok, ami nagyon sokat segít egy-egy megismert történelmi tény, anyag feldolgozásában és átadásában. Tudtam, hogy ezek hatni fognak a nézőkre. A Nemzeti Kulturális Alap által támogatott egyórás műsort 40 előadásból álló sorozatban mutattam be. A téma nagyon sok embert megérintett, minden előadáson volt jó néhány ember, aki nem tudott az érzelmeinek gátat vetni, törölgették a könnyeket a szemükből. Nagyon megható műsor volt, amely megragadta az emberek érzelmeit. Fontosnak tartottam, hogy a fiatalok is megismerjék nemzeti tragédiák történelmi hátterét, ezért bemutattam szakmunkásképző iskolákban és gimnáziumokban, művelődési házakban. A Dunakeszi Tankerület összes gimnáziumába elvittem az előadást, kivéve a dunakeszi Radnóti gimnáziumot, amely nagy szomorúságomra a feszített tanrend miatt nem tudott időpontot biztosítani. Tősgyökeres dunakeszi polgárként annak viszont örülök, hogy városunk egyik legszebb szakrális szentélyében, a Szent Imre-templomban bemutathattam az előadást.
– Mit érzékelt, a téma történelmi súlya, a versek megrázó sorai vagy a magával ragadó szuggesztív színészi teljesítmény hatott az emberekre?
– Nem lehet különválasztani, hiszen a néző sosem tud különbséget tenni az írott szöveg és az elhangzott szó között egy előadásban. A kettőnek együtt kell hatnia, egy fókuszpontba mutatnak, melyet a színész teljesítménye tehet teljessé és maradandóvá. Ebben sokat segítettek Ady Endre, Arany János, Jókai Mór, Zilahy Lajos, Babits Mihály írásai, novellái, de idézek Kós Károlytól, a Kiáltó szó-ból, amit rögtön az után fogalmazott meg, hogy megkapták a hírt, hogy milyen borzalmak történnek ebben az országban, Erdélyben.
– Jelképesen szólva, „legördült függöny”, véget ért az előadás-sorozat. Milyen tervek, feladatok foglalkoztatják napjainkban?
– Nemzetét szerető alkotó ember mindig újabb és újabb kihívások megoldásán munkálkodik. Így vagyok ezzel én is. Már javában dolgozunk a Szent Korona országa című oratórium színpadra vitelén. A mű elkészült, melynek megírását támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Most teljes erőmmel a bemutató megszervezésén és az ehhez szükséges forrás előteremtésén dolgozom. Nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy akik eddig meghallgatták a művet, azoknak hihetetlen módon tetszik. Ilyen nemzeti szimfonikus mű már nagyon hosszú ideje nem született Magyarországon. Az alkotás létrehozásában Gulya Róbert zeneszerző és egy szövegíró, dr. Varga Tibor mellett jómagam szövegíróként és producerként tevékenykedem. A Szent Korona hatása évezredes történelmünkben és napjainkban is jelen van. Ez egy klasszikus zenemű, melyet egy 100-140 fős kórusra és egy 90 tagú szimfonikus zenekarra írtunk. Bízom benne, hogy sikerül megszerezni az oratórium színpadra viteléhez szükséges forrást, és akkor akár már tavasszal bemutathatjuk a közönségnek.
Vetési Imre
