„Minden 16-tól 45 éves korig községünkben tartózkodó férfi, valamint 30 éves korig nő fehérneműváltással haladéktalanul jelentkezzék 10 napi közmunkára! A távolmaradókat a városi parancsnokság – a rendkívüli állapotnak megfelelően – a legszigorúbban bünteti! Jelentkezés a Király utcában, Bergmann ügyvéd házában!” – hirdette Nagymaroson a kisbíró, dobját pergetve77 évvel ezelőtt 1945. január 1-jén, újévkor. Nem sokkal később 396 nagymarosi lakost hurcoltak el a Szovjetunióba.
Akkor még nem sejtette senki a Dunakanyar három településén, Nagymaroson, Kismaroson és Zebegényben, hogy a 10 napos közmunka 1-3 évig fog tartani és az emberek egy része soha nem látja viszont szülőhazáját. Több, mind 10 éve a három település valamelyikén közösen emlékeznek erre a szörnyű időszakra, január 16-án Nagymaros volt a házigazda. Az emlékezés szentmisével kezdődött, dr. Beer Miklós nyugalmazott püspök és dr. Csáki Tibor plébános celebrálásával. Csáki Tibor prédikációjában időutazásra vállalkozott, s próbálta megfejteni, vajon mit mondhatott 77 évvel ezelőtt az akkori plébános a málenkij robotra indulóknak. Lehet – tette fel a kérdést -, hogy Prohászka Ottokár: Kő az úton című versét mondta?
A szentmise után Heinczinger Balázs Nagymaros polgármestere beszédében dr. Csáki Tibor atyához csatlakozva a hálaadást emelte ki. Mint mondta: ő nagypapája Heinczinger János, az Ifjúságom ellopott évei című könyv szerzőjének az utolsó fejezetben leírtak alapján, a 74 évvel ezelőtti hazatérésüket emeli ki. „Nem haza vezetett a terített asztalhoz, nem haza vezetett a családtagokhoz, hanem ide vezetett, ebbe a templomba. Megrendítő itt állni, pontosan nem tudom, hogy meddig jöhettek be, vagy éppen ki, hol állt, de én azt gondolom, hogy ennyire tele lehetett, mint most, sőt még többen voltak, akkor ebben a templomban” – idézte nagyapja mondatait a polgármester, aki így folytatta: „Miért vezetett ide az útjuk? Mert ami megtartotta őket kint, az a hitük volt elsősorban. Nem a káposztaleves, amit mindennap ettek, de az is kellett ahhoz, hogy túl tudják élni. Hanem az a hit, ami végig a szívükben benne volt, attól a pillanattól kezdve, amikor bizonytalanul, mit sem tudva a három napról, hogy hová fogják őket vinni az országon belül, de lehetőleg a szomszéd településnél tovább ne, amikor elindultak Nagymarosról, Zebegényből, Kismarosról, Visegrádról, ki tudja honnan még az ország sok-sok részéről” – fogalmazott Heinczinger Balázs.
Rétvári Bence, a térség országgyűlési képviselője egyebek mellett emlékeztetett arra, hogy Magyarországon kevés olyan ember van, akinek családjában ne lenne német hangzású név. 77 évvel ezelőtt ez elég volt ahhoz, hogy valakit megfosszanak mindentől, ami az övé és elvigyék a teljes bizonytalanságba, a rettentő hidegből egy még rettentőbb hidegbe, a nagy végtelenbe, akár szibériai fagyott mezőkre, ahol ebben a „fagyott sírboltban” több százezer ember nyugszik.
„Azért vagyunk ma itt, hogy a dunakanyari svábokra emlékezzünk, azokra, akiket elvittek. Nem azért, mert bármit tettek, nem azért, mert bármilyen bűnük volt, azért vitték el őket, mert svábok voltak, azért vitték el őket, mert németes hangzású nevük volt. S ha nem volt meg a kellő létszám, amit egy-egy településről el kellett vinni, akkor elvittek mindenkit málenkij robotra, aki éppen szembe jött. Akkor már az sem kellett, hogy németes hangzású legyen a neve, akkor már az sem kellett, hogy névtelen feljelentés érkezzen vele szemben, akkor már az sem kellett, hogy valaki, valakinek az irigyeltje, vagy ellenlábasa legyen… Tették ezt azért, mert Sztálin úgy gondolta, hogy ezzel is bünteti a közép-európai országokat. Tette ezt azért, mert ezt korábban be is jelentette 1943-ban. A történészek szerint a teheráni konferencián elmondta az ott szereplő többi országnak, hogy a Szovjetunió újjáépítési munkálataihoz mintegy 4 millió embert fog Közép-Európából elvinni és ez ellen sem az amerikaiak, sem az angolok nem tiltakoztak, hogy származási alapon elsősorban németeket fog elvinni, hogy származási alapon kollektív büntetésként emberek millióit fogja elvinni. Ezt ő 1943-ban bejelentette és senki ez ellen kifogást nem emelt. Sem akkor, sem az után” – hallottuk Rétvári Bencétől.
A délután folyamán a művelődési központba érkezők megtekinthették az Málenkij robot kiállítást. Az összejövetelen köszöntötték a még élő öt nagymarosi elhurcoltat, akik egészségi állapotuk miatt távol maradtak. Fellépett egy ónémet tánccal a nagymarosi Wildenrosen együttes, emlékeztek az általános iskola tanulói, végül az évről évre megrendezett Málenkij Robot Emléktúrán, a Kál-Kápolnáig tartó 3 napos gyaloglásban résztvevők és a jelenlévő vendégek közül néhányan mondták el tapasztalataikat, emlékeiket.
A málenkij robot emlékezés fő szervezője és koordinátora a Nagymarosi Német Önkormányzat elnöke Ivor Andrásné volt. Az emléknapra megjelent Heinczinger János: Ifjúságom ellopott évei című könyvének második, bővített kiadása, melyre pályázat útján a német önkormányzat a Miniszterelnökség Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságától nyert támogatást.
Fischer Erzsébet
