Amit el lehetett érni a sportban, és azon belül a kézilabdában, azt elérte: ismert és elismert játékos lett itthon és külföldön, Eb-aranyat nyert az ifi-válogatottal, míg a felnőttek között is magára ölthette a címeres mezt. Jelenleg Dunakeszin, a Városi Sportegyesületben dolgozik vezetőként, és megpróbálja hasznosítani mindazt, amit sportolóként megtapasztalt a légiós évei alatt. Székely Istvánnal, a VSD alelnökével beszélgettünk.
– Most tulajdonképpen visszakerültél oda, ahonnan elindultál, mert fiatalként édesapád itt volt edző a kézilabdacsapatnál. Te mellette pallérozódtál, majd később NB I-es és válogatott játékos voltál, külföldön szerepeltél. Most pedig, mint vezető, visszaérkeztél Dunakeszire. Kihagytunk volna valamit?
– Azt hiszem, ilyen tömören én sem tudtam volna jobban összefoglalni. Mi fóti család vagyunk, ebben a városban ismerkedtem meg a kézilabda alapjaival, majd édesapám hívására Dunakeszire igazoltam. Innen később a nagy hírű Elektromos következett, miközben már játszhattam a különböző korosztályos válogatottakban. 1999-ben pályafutásom legnagyobb sikerét értük el, amikor az 1980-81-es korosztállyal ifjúsági Európa-bajnokok lettünk, és olyan csapattársakkal lettem aranyérmes, mint Nagy László, Buday Dániel, Iváncsik Gergő és Laluska Balázs. Huszonegy évesen bemutatkoztam a felnőtt válogatottban Skaliczki László kapitánysága idején. 2002-ben megragadtam a következő nagy lehetőségemet, légiósnak álltam, a Brixen olasz I. osztályú kézilabdacsapata igazolt át, ahol mindmáig az egyik ikon, Kovács Mihály is játszott előttem. Két brixeni évem után Spanyolországba igazoltam a világ akkori legjobb bajnokságába, az Arrate csapatához. Sajnos megsérült a vállam, ráadásul a játék sem úgy ment, mint ahogy szerettem volna, így egy esztendő után Svájcba mentem a Grasshoppershez, ahol ismét jól ment a játék, jól éreztem magam, nagyon jó közegbe kerültem. Akkor huszonhét éves voltam, elkezdtem pedzegetni, mi lesz velem a sport után? Felvettek a Budapesti Kommunikációs Főiskola levelező tagozatára, amikor megkerestek Görögországból, a PAOK Szalonikitől. Két fordulót mentünk az Európa-kupában, negyedikek lettünk a bajnokságban, jól is ment a játék, remek évünk volt a csapattal. Marasztaltak, de mindenképpen haza szerettem volna jönni az iskola miatt. Itthon Győrbe igazoltam, ahol két szép évet töltöttem, mindkétszer a legjobb tízben végeztem az NB-1 góllövőlistáján. Jött az újabb csapatváltás, és Tatabányára szerződtem, ahol hosszú idő után szereztünk bronzérmet a városnak. Csodálatos élmény volt a „bányászban” kézilabdázni, arrafelé mindenki megőrül a kézilabdáért. Sajnos a második évemben súlyos térdsérülést szenvedtem egy edzésen. Noha megpróbálkoztam a visszatéréssel, végül be kellett látnom, hogy a térdem nincs abban az állapotban, hogy folytatni tudjam a játékot. Lediplomáztam, és végzett közgazdászként úgy döntöttem, nekiindulok a civil életnek.
– A külföldi légióskodás során mi az a tapasztalat, érték, amit magadba szívtál és úgy érzed, hogy az életed során tudod hasznosítani, kamatoztatni?
– Elsősorban a nyelvtudás, ami a legnagyobb előnye volt a sport melletti kalandozásomnak. Társalgási szinten beszélek angolul, németül, spanyolul, ez mindenképpen előnyös volt az énképzésem szempontjából. Amikor huszonkét évesen kikerültem Olaszországba, ott váltam igazán férfivé, ott tanultam meg az önálló életet. A kint eltöltött évek miatt vagyok képes arra, hogy fejlődő szemlélettel, széles spektrumban tudom látni az embereket és az egész társadalmat. Kifejlődött az empatikus készségem, képes vagyok megtalálni a megfelelő hangot a különböző típusú emberekkel, és ez egy jelentős dolog, főleg akkor, ha ennyi emberrel dolgozik az ember egy közös célért.
– Ezt a rengeteg tapasztalatot, élményt és sikert miként tudod hasznosítani a VSD alelnökeként és a szakmai ágazat vezetőjeként?
– A külföldi, illetve a magyar kézilabda-pályafutásom során sokféle klubban dolgoztam. Dolgoztam kicsi klubban, közepesben, nagyobban, dolgoztam olyan klubban, ami félprofi, dolgoztam olyanban, ami teljesen professzionális volt. Elmondható, hogy nagyon széles spektrumban ismertem meg a sportegyesületek működését. Mindig is érdekelt a sportvezetés, és amikor másfél évvel ezelőtt lehetőségem adódott először Temesvári István úrral, az egyesület elnökével beszélgetni, akkor kiderült, rengeteg mindenben ugyanúgy gondolkodunk, ugyanazt gondoljuk a sportról, a pedagógiáról és a sportfejlesztésekről. Nem tagadom, engem ámulatba ejtett az, amit a VSD-ben itt az elmúlt négy évben létrehoztak. Egy olyan szimbiózis, szinergia alakult ki az önkormányzattal közösen, ami nemcsak az infrastruktúrát növelte, és nemcsak megépítette a sporttelepeket és sportcsarnokokat, hanem megtöltötte azokat tartalommal. Itt elindul az élet délután 2-kor és este 10-ig dübörög, és ez nagyon vonzó volt a számomra. Ezt egy ekkora városnak így is kell csinálni.
– A különböző sportágak önállósága, lehetősége nem csorbul a Dunakeszin kialakított modellben, pedig sokan emiatt ódzkodtak attól, hogy integrálódjanak a VSD-be.
– Ma már sokan mondják, sokkal több előnye van egy integrációnak egy nagy sportegyesülethez, mint hátránya. Ugyan az önállóságát elveszíti, és az ember már nem mehet a saját feje után. Egy sportegyesületben ilyen nincsen, itt igazodni kell egy szervezethez, egy rendszerhez. Viszont a rendszer önmagában olyan előnyöket tud szolgáltatni a hátterével együtt, amire csak egy igazán komoly szervezet képes. A legjobb példa erre, hogy számtalan olyan szakosztályt vagy sportágat látok, melyek csatlakoztak a VSD-hez, de olyat egyet sem, amelyik elutasította volna ezt a lehetőséget. Először úgy kerültem a VSD kötelékébe, hogy a kézilabda-szakosztállyal foglalkozzak, a kézilabda- szakosztályt építsem fel. Amikor tavaly februárban először ültünk le egy asztalhoz Temesvári úrral, akkor még két külön kézilabda-szakosztály működött Dunakeszin, a VSD és a Kántor Anikó Sportegyesület. Akkor támadt egy kósza gondolatom, amit aztán valóra is váltottunk, hogy Kántor Anikót behoztuk a VSD-be, ezzel Dunakeszin egységesítve a kézilabdát. Holott volt kérdőjel bőven, hogy mindez sikerül-e, hiszen Anikó erős egyéniség rengeteg tapasztalattal, egy sajátos gondolata van a játékról, a működésről. Nyilván alkalmazkodnunk kell egymáshoz, és az a tapasztalatom, hogy ebben az egységes rendszerben nagyon jól tudunk jelen pillanatban együttműködni. Jelenleg kétszáznegyven gyerekkel foglalkozunk, az ország egyik legnagyobb kézilabda-szakosztálya vagyunk, magyar utánpótlás-válogatott játékosokkal fűszerezve. A minap a Pick Szegeddel játszottunk döntetlent a férfi ifikkel, felemelő hangulat és sportélmény volt a kézilabdacsarnokban.
– Mikor jött szóba, hogy ne csak a kézilabda-szakosztály, hanem az egész egyesület egyik vezetője legyél?
– A kézilabda-szakosztályban eltöltöttem egy jó tíz hónapot, és amikor jó pályára állt a kézilabda, akkor 2021 februárjában, a pandémia kellős közepén kezdtünk el arról beszélgetni elnök úrral, hogy mi lenne, ha én az egész sportszervezetnek lennék az egyik vezetője alelnöki pozícióban. Én nem kértem gondolkodási időt, elkezdtünk ebben együttműködni és a VSD küldöttgyűlés végül öt évre megválasztott idén áprilisban alelnöknek. Rengeteg területen kezdtük el a közös fejlesztéseket Istvánnal, jelenleg a szervezeti felépítés van soron. A szakosztályoknak a szakmai programjait fejlesztjük, és a működésbeli operatív dolgaiban nyújtunk segítséget nekik, persze bizonyos feltételekkel. Elindult egy nagyon jó folyamat, és a szakosztályok eddigi visszajelzései alapján úgy érezzük, hogy valóban elindultunk a fejlődés irányába. Számos fejlesztés fűződik már a közös időszakunkhoz, ilyen például a labdajáték-szekció megalakítása, ami csodálatosan működik a Kőrösi iskolában. Az innovatív képzés lényege, hogy labdajátékok alapkészségeit tanítjuk meg, segítve a későbbi sportágválasztást. Ez a jövő, ezt kell követnünk széles körben: alapkészségek fejlesztése, jó hangulat, megfelelő szakmai háttérrel.
– Létezik-e valamilyen prioritás az egyesület húsz szakosztálya között?
– Akárcsak más egyesületek esetében, nálunk is nagyon fontosak azok az olimpiai sportágak, amiben Magyarország pontszerzésre dedikált, hiszen ezekben mérik egy egyesület, de talán nem hangzik fellengzősen, de egy nemzet sportértékét. Ettől mi sem akarunk elvonatkoztatni, ugyanakkor nekünk mégis az az elsődleges célunk, hogy a sportolás lehetőségét biztosítsuk mindenki, elsősorban a gyerekek számára. Ez az alap. Hogy melyik sportágat választja, az már teljesen mindegy. A VSD-n belül jelen pillanatban azok a sportágak, amelyek versenyrendszerben, magyar bajnokságban, akár világversenyszinten tudnak sportolót adni, nyilván egy elsőbbséget élveznek. Ilyen például az atlétika-, az asztalitenisz-, vagy a tollaslabda-szakosztályunk. A látványsportágnál, ide tartozik a röplabda, kézilabda, labdarúgás, jégkorong és a kosárlabda, egy picit más a helyzet. Itt elsősorban az utánpótlásszintre kell szorítkoznunk, ebben kell mérnünk az eredményességünket, a sportolóink felkészítését és a versenyeztetését is. Az, hogy vannak felnőtt csapataink, az nagyon jó és egy cél is számunkra, de a labdajátékokban a felnőtt csapatoknak az eredményessége már annyira gazdasági jellegű, amit mi nem szeretnénk feltétlenül követni. Jelenleg nincs is rá lehetőségünk. Az, hogy mi most itt építünk egy olyan röplabdabázist, ami tényleg nagyon jól szerepel az utánpótlás-bajnokságokban, arra megvan minden lehetőségünk, de arra rövidtávon nem lesz pénzünk, hogy extraligás felnőttcsapatunk legyen évi nyolcvan-kilencven millió forintos önálló költségvetéssel. A futball is pénzigényes, egy NB III-as futballcsapat százötvenmillióba kerül évente, míg egy NB I-es kézilabdacsapat negyedmilliárd forint egy évben. Csak az első csapat, és akkor nem beszéltünk az utánpótlásról. Ezekhez az elképzelésekhez olyan szponzori háttér szükséges, ami még nem áll rendelkezésünkre. Azonban az atlétikában, az asztaliteniszben, a tollaslabdában, a birkózásban, az ökölvívásban, illetve azokban az olimpiai sportágakban, ahol jóval kisebb anyagi ráfordítással el tudunk érni egy remek nemzetközi szintet, akár a felnőtt mezőnyben, azt viszont meg kell tudnunk valósítani.
– A tehetségek számára megadjátok a lehetőséget, hogy itt megalapozzák a jövőjüket, és ha a nagy klubok számára is ígéretes tehetségeknek bizonyulnak, akkor elengeditek őket a magasabb osztályba.
– Így van. Mi sosem leszünk Pick Szeged vagy Ferencváros, tehát ha valaki kimagaslik a tehetsége által a saját sportágában, akkor azt el kell engedni. Hogy aztán meddig viszi, az rajta múlik. Viszont lehet egy olimpiai pontszerző atlétánk rövidtávon, vagy középtávon, vagy akár kijuthat egy asztaliteniszezőnk az ötkarikás játékokra, és ezt mi itt Dunakeszin képesek vagyunk megadni. Itt van az atlétikában Huller Dániel, az asztaliteniszben Volentics Anna, akik a saját sportágukban csúcskategóriát képviselnek, vagy Berta Barbi úszónő, aki pár hete a Világkupán képviselte a VSD-t a Duna Arénában. Na ott libabőrös lettem.
– Tehát ha azt nézzük, a VSD előtt nemcsak a jelen, hanem a jövő is szép…
– Így van, a jövő is szép. Egy erős központot szeretnénk, amely egy jó hátteret biztosít a szakosztályoknak, hogy csak a szakmára tudjanak koncentrálni. Bekerültünk a hét kiemelt vidéki sportszervezet közé, ami egy óriási lehetőség, ami szakmai és anyagi támogatással is jár. Bizonyítanunk kell, hogy méltóak vagyunk erre. Nekünk itt minden lehetőségünk megvan arra, hogy jól és hasznosan dolgozzunk a magyar sport számára is.
B. Molnár-Vetési
