Egy gyönyörű és sikeres fiatal sportoló hölgyet köszönthetek, aki ragyog a boldogságtól. Ekkora a varázsa a tokiói olimpiának? – kérdezem Lucz Dórától, aki a K-1 200 méter döntőjében az előkelő 6. helyen végzett.
– Köszönöm, valóban boldog vagyok! Nekem ez volt az első olimpiám, amely életre szóló élménnyel ajándékozott meg. Nagyon örülök, hogy sikerült kiharcolni a részvételt.
– Sokak szerint már az is óriási siker volt, hogy a világszínvonalat képviselő magyar élmezőnyt legyőzve kivívta az indulás jogát a tokiói olimpiára. Helytálló a megállapítás?
– Igen! Nagyon erős a magyar női kajakmezőny, nekünk már a válogató is komoly versengést jelent. Kemény, küzdelmes út vezet egy nemzetközi versenyre, az olimpiáról már nem is beszélve. Ezt fokozza az a tény is, hogy csak meghatározott kvóták alapján lehet indulni az olimpián. Egy-egy kvótáért világszerte nagyon sokan versengenek. Nekünk például még az Európa-bajnokságon is bizonyítani kellett a csapatba kerüléshez, hogy a legesélyesebbek induljanak az olimpián.
– Itthon ki volt a legnagyobb riválisa?
– K-1 200 méteren, a testvérem, Anna. Ő nagyon jónak számít, illetve a szintén UTE-s Kiss Blanka, aki második lett a válogatón.
– Milyen reményekkel utazott el a távoli országban rendezett ötkarikás játékokra?
– Úgy voltam vele, hogy egy nagyon kemény felkészülésen voltunk túl. Talán elég, ha annyit mondok, hogy csak az indulás előtti időszakban, Portugáliában 7 hetet, utána pedig Szolnokon 13 hetet töltöttünk edzőtáborban. A felkészülés során mindent megtettem a siker érdekében és szerettem volna magamból mindent kiadni, egy nagyon jó pályát menni. Szerintem ez sikerült is, hiszen az elő- és a középfutamot is megnyertem.
– A világ legjobbjaival versenyezve a pontszerző 6. helyen végzett. Boldogságot vagy némi keserűséget érzett a döntő után?
– Ez egy jó kérdés. A döntőn úgy álltam oda, hogy mindent kiadok magamból és megmutatom, mit tudok, miért készültem ennyit. A finálé után rögtön elhívtak interjúra, és akkor még nem is fogtam fel, hogy mi történt, nagyon friss volt a döntő élménye. Ma már úgy gondolom, lehet, hogy ha más körülmények vannak, akkor más eredmény születik, de azt hiszem, hogy egy olimpiai 6. hely után nem szabad szomorúnak lennem.
– Mire gondol, milyen más körülményekre utal?
– Nagyon nagy szél volt nekünk a döntő napján, de erre nem szeretnék semmit fogni, hiszen mindenkinek ugyanolyan szél volt.
– Ez igazán szép sportemberi megnyilvánulás! Milyen sportszakmai tapasztalatokat szerzett, amit akár már 3 év múlva, a párizsi olimpián tud hasznosítani?
– Mindenképpen nagy élmény volt látni a többi sportolót és úgy gondolom, hogy mindig el lehet lesni egy-két trükköt a többiektől, ami a hasznunkra válhat. Viszont én olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy Kozák Danutával készülhettem és így tőle nap mint nap láthattam, hogyan edz. Ez hatalmas motiváció volt számomra. Keveseknek adatik meg, hogy testközelből láthassák, hogyan készül – immár – a hatszoros olimpiai bajnokkiválóság. Danuta mellett nagyon sokat tanultam a páromtól, a 2016-os riói és a tokiói olimpia K-4 500 méteren aranyérmet nyert német csapat tagjától, Tom Liebschertől. Ő mindenben segít, szakmai meglátásaival hozzájárul a fejlődésemhez.
– Ön szerint mi a magyar kajak-kenu sport sikerének a titka, hiszen a sportág legjobbjai most is három aranyérmet nyertek az olimpián?
– Szerintem a sportág sikerekben bővelkedő hagyománya és az, hogy nagy bajnokok vonzzák a fiatalokat a klubokba. Amikor lejönnek a gyerekek egy-egy egyesületbe és látják például azt, hogy Tótka Sanyi hogyan edz, akkor az sokat jelent a számukra. De mondhatom az edzők szerepét, akik kiváló szakemberek, tudják, hogy milyen edzésterv segíti legjobban a kajakos sikerét, és azt is, hogy hajtani kell az edzéseken. Kemény munkával lehet jó eredményeket elérni.
– S mennyire igaz, amit mond, hiszen a riport előtt meglátogatta a Dunakeszi Kajak Club fiatal versenyzőit, akik óriási örömmel fogadták önt, akire példaképként néznek fel. Jó volt látni, hogy a fiatalok mennyire örülnek az ön sikerének.
– Mindig jó érzés visszajönni a nevelő egyesületembe, hiszen nagyon sok évet eltöltöttem itt én is. Habár a kicsik, a fiatalok nagy részét nem ismerem, hiszen eltelt jó pár év, hogy az UTE-ba igazoltam. De az edzők még mindig ugyanazok és jó érzés velük néha nosztalgiázni. Örülök neki, hogy a kicsik így örülnek nekem.
– Sportolói karrierjében egy jelentős állomáshoz érkezett, visszatekintve kinek köszönheti a legtöbbet?
– Nagyon sok embernek köszönhetem meg, hogy mindig mellettem álltak. Elsőként a családomnak, a szüleimnek, akik mindig mindenben támogattak engem és a testvéreimet is. Dunakeszi nevelőedzőimnek, Rasztotzky Jánosnak és feleségének, László Gizellának, majd későbbi edzőimnek, Lipcsei Dánielnek és Almási Nándornak, és jelenlegi mesteremnek, Somogyi Bélának. Nekik nagyon sokat köszönhetek. De rajtuk kívül például a szponzoraimnak, az iskolámnak, a Radnóti Miklós Gimnáziumnak. Varga Tibor igazgató úr és az osztályfőnökön, Jeneiné Nagy Tünde mindig segítettek, hogy a tanulás mellett tudjak edzésre járni. Sikerült összeegyeztetni a tanulást és a sportolást, amit többször ismertek el a Jó tanuló – Jó sportoló címmel.
– Milyen érzés volt sikeres olimpikonként újra magyar földre lépni, hogyan fogadták a sporttársak, a barátok, a szerettei?
– Felejthetetlen! A Liszt Ferenc repülőtéren vízsugárral köszöntötték az olimpiáról érkező sportolókat szállító repülőgépet. Nagyon színvonalas ünnepség volt a BOK Sportcsarnokban, ahol a sportvezetés köszöntött bennünket, megható volt a szurkolók felénk irányuló szeretete. A hivatalos ünnepség után családommal jöttem haza Dunakeszire, otthonunkban legalább 30-40 ember fogadott, ami óriási meglepetés volt számomra. A család mellett a régi edzőtársak, sulis társak, barátok jöttek el, akik tiszta szívből gratuláltak. Hatalmas boldogságot szereztek nekem, amit ezúton is köszönök nekik. Nagyon kedves gesztus volt! Anyáék mesélték, sokan jöttek át hozzánk hajnal 3-kor, hogy együtt drukkoljanak a sikeremért. Számomra ez óriási boldogság és elismerés, hogy valaki veszi a fáradságot és hajnal 2-kor felkel, és eljön hozzánk szurkolni, pedig utána, reggel megy dolgozni. Csodálatos élmény!
– Hogyan szeretné kipihenni az évek óta tartó felkészülés és versenyek fáradalmait, hogyan lehet feltöltődni az újabb nagy kihívásokra? Gondolom a legnagyobb cél, Párizs meghódítása?
– A jövő hét végén még lesz egy az országos bajnokság, ami egyesületi pontszerző verseny, ott mindenképpen szeretnék indulni. Utána pedig elmegyek nyaralni, több időt töltök a barátokkal, mert arra nem nagyon volt idő. Meglátogatom a nagyszüleimet és a dédmamámat. A párommal is megyünk majd nyaralni, úgyhogy biztosan lesz egy kis kikapcsolódás.
– Az újabb munka, a nagy nekifeszülés mikor kezdődik?
– Ezen most még nem gondolkoztam. Ez a pihenés, a nyaralás időszaka…
– Sikeres, boldog sportoló, aki hosszú évek kemény munkája és eredményei révén ma már a fiatalok példaképe, amihez olvasóink nevében is gratulálunk!
– Köszönöm! Örömmel tölt el, hogy a teljesítményemmel és a sikereimmel a fiataloknak követendő példát tudok mutatni. De jó, ha tudják, hogy az élsport sok lemondással és munkával jár, ám ha az ember indulhat az olimpián, az mindent kárpótol, amihez fogható boldogságot csak az emberek, a család, a barátok szeretete jelent.
Vetési Imre (Dunakeszi Polgár)
